Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 1. szám - Ágh Attila: A világpolitika elmélete és a politikatudomány
nemzetközi politikai rendszerben megtestesülő hatalmi viszonyoktól. Csak a 19. század közepének néhány évtizedében nő akkorára Anglia hegemóniája, hogy létrejön a világgazdasági rendszer viszonylagos önállósága és dinamikája, s ez szüli teljes önállóságának és a világpolitikai rendszerrel szembeni történelmilogikai elsődlegességének látszatát, ami nagyon mélyen meggyökerezett a polgári társadalomtudományok apologetikus szemléletében. Ebben a korban élt és alkotott Marx, akinek munkássága egyfelől a nemzeti szint intézményesülésének kimutatására koncentrált, kimutatva a nemzetgazdaságnak nem csupán meghatározó szerepét a nemzeti állammal szemben, hanem az utóbbinak önmagán túlnyúló mivoltát is, éppenséggel a gazdaság „megrendelésére”. Másfelől feltárta a világ- gazdaság „automatizmusának” titkát, felmutatta előzményét és alapját a világ- politikai rendszerben, amely azt erőszakosan létrehozza és fenntartja.42 A kapitalizmus második, klasszikus imperialista korszakát a nemzetgazdaság és a nemzeti állam viszonyának radikális megváltozása, a monopolizálódás tendenciájának megfelelően az egész társadalmi élet ,, repolitizálása’ ’, az állami funkciók kitérjeszkedése jellemzi. Ugyancsak ennek a tendenciának megfelelően felerősödik az állam külső, erőszakos katonai funkciója is, s a világpolitikai rendszer újabb gyors transzformációját követően a múlt század végén megszületik egy új világgazdasági rendszer, amely már a tőkeexportra épül, és amelyben a tőke újratermelése már alapvetően nem nemzeti, hanem nemzetközi szinten történik meg. A belső, nemzeti formák előrehaladó, a külső, nemzetközi formák kezdődő intézményesülésével és mindkét szinten egyaránt a gazdaság és politikai integrációjával végbemegy a gazdasági elméletek átpolitizálása is - többnyire Marx kritikájaként - a polgári tudományban. A császári Németország felülről végrehajtott forradalmában egy sajátos „weberi szituáció” jön létre, amelynek objektív látszata az intézményi, politikai, illetve viselkedésstruktúrák elsődlegessége a gazdasággal szemben. így talál Webernél megalapozást a polgári (nemzeti) politika- tudomány és modernizációs elmélet, valamivel később pedig Schumpeternél a „politikai imperializmus” elve, mint a politikai viszonyok önmozgásának, a gazdasági viszonyoktól való függetlenségének elve; mégpedig nemzetközi vonatkozásban is elméletté emelve és az innovációs elméletben a tőkés társadalom konfliktusos hajtóerejét, a teremtő rombolást megfogalmazva. My imperializmus kezdetétől fogva a nemzetköz} politikai szintér valóban világpolitikai rendszerré szélesül, és megkezdődik nemzetköz} intézményeken keresztüli szabályozása, amely nagymértékben felfokozódik a két világháború közötti időszakban. Erre a korszakra tehetők a nemzetközi viszonyok első sajátos, ezt a relatív önállóságot és intézményesülést megragadó polgári elméletei.43 Az imperializmus elméletének lenini tradíciója, amint vázlatosan jeleztük, nemcsak a nemzeti fejlődés belső transzformációját hangsúlyozza (imperializmus- monopolkapitalizmus), hanem a kapitalizmus valódi világrendszerré válását mint a tőke nemzetközi szinten való újratermelésének kialakulását is, az áruexport túlsúlyának a tőkeexport strukturális dominanciájával való felváltását. Lenin maga 28
