Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 1. szám - Kereszty András: Közel-keleti útkeresés
lelőhelyek fenyegetettségének veszélyét. Az iráni forradalom, az arab ellenhangok erősödése riadóztatta az amerikai kormányt. Washington meghirdette a Car- ter-doktrínát, és fokozta katonai erőfeszítéseit. II. Az 1980 januárjában az Egyesült Államok belső helyzetéről szóló elnöki jelentésben meghirdetett Carter-doktrína kimondta: „Abban az esetben, ha bármely külső erő ellenőrzése alá kívánja vonni a Perzsa-öböl térségét, akkor ezt az Egyesült Államok létérdekei ellen irányuló támadásnak értékeljük, és azt minden szükséges eszközzel, beleértve a katonai erőt is, visszaverjük.” A közel-keleti térség peremvidékein, az Afganisztánban, Dél-Jemenben, Etiópiában lezajlott forradalmak, az afganisztáni forradalmi erőknek nyújtott szovjet segítség és az iráni sah bukása Washington helyzetértékelése szerint indokolttá tette a közel-keleti amerikai katonai jelenlét fokozását. Megerősítették a Perzsaöbölben az amerikai flottát, és az Indiai-óceán legnagyobb támaszpontjává építették ki a Nagy-Britannia fennhatósága alá tartozó korallszigetet, Diego Garciát. Felállították az úgynevezett gyorshadtest központi parancsnokságát, és elkezdték szervezni azt a haderőt, amelynek feladatává tették, hogy válságban beavatkozzon az olajban gazdag térség ügyeibe. Az amerikai stratégák megítélése szerint maga a gyorshadtest konfliktus esetén nem biztosít döntő fölényt. Ha ugyanis a helyi válság világméretűvé szélesedik, és a Szovjetunió is szerepet vállal benne (a Carter-doktrína világosan utal a Szovjetunióval való konfliktus lehetőségére), az Egyesült Államok stratégiai hátránya nyilvánvaló. Az amerikai erők több ezer kilométer távolságban vannak, a Közel-Kelet pedig a Szovjetunióval közvetlenül határos. Ezért a gyorshadtest mellett földi támaszpontokat is keresni kezdtek. Az egyiptomi-izraeli tárgyalások ebből a szempontból is hátrányosan érintették az amerikai érdekeket. Számos országban, amelyek korábban szóba jöhettek volna (Szaúd-Arábia, Észak-Jemen vagy Jordánia), a Camp Davidban megkezdődött folyamat ellenfelei lévén, nem létesíthettek amerikai bázist. Egy izraeli támaszpont felépítése tovább fokozta volna az arab ellenállást. Néhány olyan ország maradt csak, amelyek nem tartoztak a békefolyamat ellenfelei közé. Omán lett az első számú jelölt. Az ország stratégiai fekvése az öböl torkolatánál, szultánjának bizonytalan, ingadozó trónja és a külföldi segítségre való utaltsága (az ország nyugati részén, Dhofarban felkelt gerillákat iráni csapatok és brit tisztek segítségével verték le annak idején) kedvezett az amerikai terveknek. Maszirah szigetén haditengerészeti légitámaszpontot, a dhofári Thamaritban repülőteret, Mina Kabuszban (Muszkát közelében) és Mina Raszj útban tengeri kikötőt kapott az amerikai hadsereg. Szomáliában Berbera támaszpontját szerezte meg az Egyesült Államok az ugyancsak bel- és külpolitikai gondokkal küzdő Sziad Barre elnöktől. A közel-keleti konfliktusban nem érdekelt Kenya pedig Mombassában biztosított korlátozott kikötői lehetőségeket az indiai-óceáni amerikai flottának. 102
