Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 1. szám - Kereszty András: Közel-keleti útkeresés
tette az arab országokhoz fűződő viszony vámján. Legalábbis egy kérdésben - az egyiptomi-izraeli különalku kérdésében - az amerikai politika az egész Közel- Keleten éles elítéléssel, szembenállással találkozott. Washington partnersége egy, az Arab Liga, az iszlám konferencia által elítélt folyamatban súlyos károkat okozott diplomáciájának. Mindenekelőtt azért, mert világossá tette: az Egyesült Államok csak az arab országok lefegyverzésében, Izrael teljes támogatásában érdekelt — nem pedig a közel-keleti általános rendezésben. A Szadat kínálta út nem vezetett a Szovjetuniónak a térségből való kiszorításához sem. A szovjet politikát — abban az időszakban, amikor a Közel-Keleten látványos, fordulatos események követték egymást - stabilitás, higgadtság jellemezte. A Szovjetunió nem vett részt a taktikai manőverekben. Az új gondolatok, az új formák amerikai, izraeli, egyiptomi keresése, a gyorsuló, majd lassuló ütemű alkudozás idején Moszkva rendületlenül az alapkérdést hangsúlyozta: Izraelnek vissza kell térnie az 1967-es határokhoz, hódítással nem lehet területet szerezni, el kell ismerni a palesztin nép jogait, beleértve az államalapítás jogát, szavatolni kell azt, hogy a térség minden országa biztonságos határok között élhessen. A képlékeny amerikai formulák időszakában a szovjet állandóság (és az az igazságtartalom, amelyet a szovjet álláspont kifejezett) odavezetett, hogy miközben Washingtonnak valóságos politikai kötéltáncot kellett járnia azért, hogy a tárgyalóasztal mellett tartsa két szövetségesét, és megnyugtassa azokat az országokat, amelyek egyre növekvő aggodalommal figyelték a fejleményeket, a Szovjetunió szinte mozdulatlanul erősíthette kapcsolatait olyan államokkal, amelyek egyre jobban aggódtak a különbéke következményei miatt. (A Szovjetunió új kapcsolatainak alakulására jellemző Líbia példája.) Az amerikai diplomácia az arab országok érdekeit sértő különbéke segítője és letéteményese lett. A Szovjetunióra pedig úgy tekintettek, mint arra a hatalomra, amelyik nélkül általános rendezés elképzelhetetlen a Közel-Keleten. A Szadat által elindított politikai folyamatok és ezek támogatása fokozott Amerika-ellenességhez vezettek Egyiptomon kívül és belül egyaránt. Erősödött minden olyan mozgalom, amely az Amerikától való függőség felszámolását, a tradicionális értékek helyreállítását követelte. (Mindenekelőtt az új iszlám mozgalom lépett fel hatékonyan ilyen jelszavakkal.) Nem tűnik túlságosan merésznek az a megállapítás sem, hogy a közel-keleti térség nyugati övezetében vélt kedvező új lehetőségek vakították el Washingtont annyira, hogy nem vette észre az iráni ellenzéki mozgalmak tényleges erejét, valódi jellegét. Részint ennek beismerése is volt az, hogy az iráni forradalom győzelme után az amerikai kormány milyen pánikszerű kapkodással - Carter elnöknek (csak Szadat által megmentett) bizonytalan sikerű Kairó-Jeruzsálem-Kairó ingázásával - hozta tető alá Egyiptom és Izrael különszerződését, hogy a Közel-Kelet nyugati pereme után ismét a keleti térségre figyelhessen. A Camp David-i folyamatban vállalt amerikai szerep okozta diplomáciai károk, politikai következmények Washington számára felidézték a közel-keleti olaj101
