Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 1. szám - Dobozi István: Gazdasági konfliktusok Fekete-Afrikában
melőiparában. Kezdetben maguknak a kisajátításoknak a puszta ténye, később egyre inkább csak az államosítás feltételei okoztak jelentős kormányközi konfliktusokat a befogadó ország kormánya és a kisajátított nyugati cég politikai támogatására siető imperialista kormányok között. Ez utóbbiak gyakran összehangolt nemzetközi gazdasági nyomással kísérelték meg elérni, hogy a transznacionális vállalatok számukra elfogadható kártérítésben részesüljenek, és ne szoruljanak ki teljes mértékben a kérdéses ország kitermelőiparából. Az „afrikanizálás” olyan fekete-afrikai országokban is zajlik - és korántsem konfliktusmentesen -, amelyekben Nyugat-barát kormány van uralmon (például Zaire, Szenegál, Elefántcsontpart, Libéria). Ezekben az országokban a kormányok fő célja a külföldi tőkével szembeni tárgyalási pozíció javítása, nem pedig a külföldi tőke működésének felszámolása vagy jelentős korlátozása. Az afrikai és a vezető tőkés országok közötti gazdasági konfliktusok új elemét alkotta a hetvenes években számos jelentős nyersanyagtermelő ország kormányának részvétele nemzetközi kartellek létesítésében és működtetésében. Ismeretes, hogy a vezető tőkés országok közül különösen az Egyesült Államok viszonyul ellenségesen a termelő országok kormányai egybehangolt piacszabályozó tevékenységéhez. Az Egyesült Államok 1974. évi Kereskedelmi Törvénye gazdasági szankciók alkalmazását helyezi kilátásba azokkal az országokkal szemben, amelyek mesterségesen visszafogják exportjukat, és egyoldalú áremelési politikát folytatnak. Az OPEC által előidézett nagyarányú áremelések kedvezőtlen hatásaira reagálva, a Kereskedelmi Törvény előírja, hogy az OPEC-országok nem részesülhetnek a fejlődő országoknak nyújtott vámpreferenciákban. A törvény lehetővé teszi, hogy más termelői kartellek tagjai számára is megtagadják a preferenciák nyújtását. Fekete-Afrika számos nyersanyagtermelő országa tagja valamely OPEC- típusú kormányközi termelői kartellnek. Például Zaire és Zambia a Rézexportáló Országok Kormányközi Tanácsának (CIPEC), Nigéria és Gabon az OPEC-nek, Guinea, Ghana, Sierra Leone a Nemzetközi Bauxitszövetségnek (IBA), Mauritánia, Sierra Leone, Libéria a Vasércexportáló Országok Szövetségének. Bár az OPEC-kel ellentétben e termelői társulások ez ideig nem tudtak hatékony árszabályozó tevékenységet kifejteni, puszta létükkel és az egyoldalú exportvisszafogási vagy áremelési intézkedések lehetőségével is a potenciális konfrontáció elemeit hordozzák magukban a vezető tőkésállamok és a nyersanyag-exportáló országok kapcsolataiban. A „nyersanyagtermelői hatalom” politikai célokra való felhasználása vagy csupán az azzal történő fenyegetés rendkívüli konfliktuspotenciált rejt magában. Az arab OPEC-országok politikai indítékú olajembargója 1973 végén a legdrámaibb megnyilvánulása volt ennek. Líbia szinte időszakosan ismétlődő - ugyancsak elsősorban politikai indíttatású - fenyegetései az olajexport csökkentésével kapcsolatban bizonytalanságot és konfrontációs hozzáállást váltanak ki a vezető tőkésállamok (különösen az Egyesült Államok) részéről. A fekete-afrikai 92