Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 1. szám - Dobozi István: Gazdasági konfliktusok Fekete-Afrikában
térségben legújabban Nigéria kísérelte meg az olajfegyver politikai célra való fel- használását. 1979 tavaszán Nigéria (az Egyesült Államok második legfontosabb olajszállítója) megfenyegette az Egyesült Államokat, hogy ha az elismeri a Zimbabwe-Rhodesiában végrehajtott belső rendezést, akkor leállítja olajszállításait. E fenyegetések feszültté tették a két ország viszonyát, de az ilyen helyzetekben szokásos konfrontációs amerikai ellenstratégia ezúttal nem volt alkalmazható, mert a jelenlegi bizonytalan olajhelyzetben az Egyesült Államok nem kockáztatta meg, hogy a nigériai olaj akár csak átmenetileg is kiessék energiaellátásából. Az afrikai és az imperialista országok kormányai közötti konfliktusok másik jelentős forrását képezi az utóbbiak Afrikában követett gazdaságpolitikája. A kapcsolatoknak általános „konfliktus-hátteret” biztosít a vezető imperialista országok kormányainak azon törekvése, hogy fenntartsák a neokolonialista függőség rendszerét, s közvetlen vagy közvetett gazdaságpolitikai eszközökkel befolyásolják a fejlődő országok gazdasági életét. A fekete-afrikai országok többsége harcos osztagát képezi a 77-ek csoportjának, amely az új nemzetközi gazdasági rend megteremtésének kérdésében súlyos koncepcionális konfliktusban van az imperializmus mindhárom gazdasági erőközpontjával, de különösen az Egyesült Államokkal és Japánnal. A vezető tőkés országok kereskedelempolitikája szinte állandó konfliktus- forrást képez a fekete-afrikai országok és a három gazdasági erőközpont gazdasági együttműködésében. Bár a fejlődő országok erőteljes együttes politikai nyomására a vezető tőkés országok jelentős kereskedelempolitikai engedményekre kényszerültek, s ma a fejlődő országok termékei kétségtelenül jóval könnyebben jutnak be a fejlett tőkés piacokra, mint egy-másfél évtizeddel ezelőtt, mindez nem nagyon enyhítette a fejlődő országok elégedetlenségét. A vezető tőkés országok ugyanis (különösen az Egyesült Államok és Japán) jelenleg is hatékony eszközökkel rendelkeznek a fejlődő országok piaci behatolásának megakadályozására, illetve e folyamat lassítására. A vezető tőkés országokat a jelentős politikai súllyal rendelkező belső gazdasági érdekcsoportok kényszerítik arra, hogy korlátozzák a harmadik világ termékeinek az adott ország belső piacaira való bejutását. Bár az általános preferenciarendszer keretében a fejlett tőkés országok részben megszüntették, részben pedig jelentősen csökkentették a fejlődő országok export- termékeire kivetett vámokat, az ún. nem vám jellegű szabályozó eszközök szerepe viszont jelentősen fokozódott. Nem véletlen, hogy az utóbbi években a fejlődő országok és a fejlett tőkés országok közötti kereskedelempolitikai konfliktusok súlypontja erre a területre tolódott át. Az afrikai országok exportcikkeinek piacra jutását a fejlett tőkés országokban továbbra is akadályozzák az olyan nem vám jellegű kereskedelmi korlátok, mint például a mennyiségi korlátozások, a trópusi termékekre kivetett magas belső adók, az ún. származási szabályok, a szabványok, a műszaki, minőségi és egészségügyi előírások és normák, az importengedélyezési rendszer. Ezeken kívül számtalan egyéb nem vámpolitikai eszköz áll a fejlett tőkés 93
