Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 1. szám - M. Aczél Sándor: Japán és a trilateralizmus
szeti flottájának hadgyakorlataiba. Katonai kontaktusok alakultak ki Tokió és Peking között, egyelőre a személyi érintkezés, a tájékozódás, az információcsere szintjén. E fejlemények nyomán szögezte le Brzezinski a New York-i Japán Társaság előtt 1978-ban mondott beszédében: „Különösen katonai téren kitűnő az együttműködésünk.”18 Japánnak a fejlődő országok irányában erősödő kapcsolatépítési szándékát az Egyesült Államok igyekszik Latin-Amerika felé is terelni. Latin-Amerikában ugyanis Japán nem lehetne komoly vetélytársa az Egyesült Államoknak, közreműködhet viszont a térség tőkés rendszereinek az amerikaiakra nagy terheket rovó stabilizálásában. Egyúttal elvonná Japán figyelmét a délkelet-ázsiai térségről, illetve úgy osztaná meg gazdasági expanzióját, hogy az egyetlen térségben sem biztosíthatna japán fölényt. A trilaterális együttműködésnek is van bizonyos „szelep” funkciója. Az Egyesült Államok számára lehetővé teszi, hogy Japánt szorosabban hozzákösse az amerikai stratégiához. A trilaterális együttműködés keretet von Japán önállósulási lehetőségei köré, s bár formálisan Japánt egyenjogúvá teszi partnereivel, valójában tartósítja az Egyesült Államok érdekeinek alárendelt szerepét. Katonai és gazdasági függése19 miatt Japán a háromoldalú együttműködésben az amerikai pozíciókat támogatja, ami megakadályozza a japán-nyugat-európai közeledést, sőt az Egyesült Államok a nyomasztó japán gazdasági inváziót Nyugat- Európa felé is terelheti. A trilateralizmus fékezi az Egyesült Államok stratégiai elképzeléseit és hegemóniáját veszélyeztető, regionális vezető szerepre irányuló japán törekvéseket, s mozgósítja Japán gazdasági potenciálját az amerikai vezetés alatt álló tőkés világ megszilárdítására. A tőkés világon belül oldja fel Japán „elszigetelődésének és meghatározatlanságának” problémáját, segíti Japán társadalmi, gazdasági és politikai helyzetének tőkés stabilizálását. Japán számára a trilateralizmus megnövekedett nemzetközi szerepének elismerését jelenti, s bizonyos vonatkozásokban erősíti pozícióit minden lehetséges partnerével szemben. Ugyanakkor Japán felismeri a trilaterális együttműködés hátrányait is. A Trilaterális Bizottság első, tokiói ülésén 1973-ban a japánok „nyíltan kifejezték aggodalmukat, hogy a javasolt háromoldalú vezetőség nem váltja-e majd ki a kommunista hatalmak és a nem kommunista világ szegényebb nemzeteinek neheztelését és bizalmatlanságát”.20 Ez az aggodalma azóta sem szűnt meg, amit fokoz annak a lehetősége, hogy az együttműködés napirendjére kerülhetnek katonai kérdések is. Partnerei előnytelen döntéseket is hozhatnak számára (például az 1977-es londoni tőkés csúcstalálkozón a japán gazdaság fejlődési ütemének „előírása”, az ún. három lokomotív döntés). Japán végső soron attól tart, hogy ebben a közösségben, amelyben „NATO-tag partnereit szorosabb szálak fűzik egymáshoz, neki csak a »gyengébb partner« szerepe jut”, továbbá attól is, hogy részvétele „nem fogja-e korlátozni cselekvési szabadságát általában, az ázsiai csendes-óceáni térségben kifejtett külgazdasági aktivitását pedig különö43
