Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 1. szám - M. Aczél Sándor: Japán és a trilateralizmus
Brzezinski abból indul ki, hogy bár Japán társadalmi-politikai rendszerében nem történik változás, e keretek között is szembefordulhat az Egyesült Államokkal. Ez megtörténhet önálló hatalmi politika jegyében, aminek azonban igen komoly belső és külső korlátái vannak: „Japán nem szuperhatalom, és kétséges, hogy azzá válhat.”11 Szerinte „Japánt az Egyesült Államoktól elsősorban maga az Egyesült Államok idegenítheti el, mivel a japánok ezt ésszerű választásként nem teszik”.12 Az amerikai külpolitika feladatait ebben a vonatkozásban így fogalmazza meg: „A japán realizmust kell bátorítanunk, és olyan szelepeket kell felajánlanunk, amelyek reálisak és alkalmasak a túlfűtött érzelmek levezetésére.”13 Az Egyesült Államoknak tehát meg kell értetnie Japánnal, hogy számításait nem az önállóságban, hanem az Egyesült Államok oldalán találja meg. Továbbá az Egyesült Államok számára kívánatos irányba kell terelni Japánnak a „sokoldalúan aktív” világpolitikai szerep betöltésére irányuló törekvéseit. A „guami doktrínára” épített japán-amerikai viszonyban az Egyesült Államok a közös teherviselést hangsúlyozta, ezt azonban ráerőszakolni próbálta Japánra. Az 1975-ös, Ford által bejelentett „új csendes-óceáni doktrína” is a tehermegosztásból indult ki, de továbblépést jelentett abban, hogy egyrészt hangsúlyozta Japán különleges regionális szerepét, másrészt pedig kodifikálta az amerikai-kínai kapcsolatépítés szándékát. Brzezinski koncepciója - és a belőle formálódott carteri hivatalos politika - az Egyesült Államok Ázsia-politikájának regionális stratégiai céljaként az amerikai érdekek szolgálatába állított amerikai- kínai-japán együttműködés megteremtését határozza meg. „Japánt fő regionális hatalomként reklámozni a Távol-Keleten egyenértékű a japán-kínai vetélkedés ösztönzésével. . . Sokkal előnyösebbnek látszik háromoldalú japán-amerikai- kínai konzultációk ösztönzése a térség gazdasági-társadalmi kérdéseiről és végső fokon politikai-katonai problémákról.”14 Ha úgy tetszik, ez is trilateralizmus, s valóban sok hasonlóság fűzi a nyugati világ háromoldalú együttműködésének amerikai koncepciójához. A háromoldalú együttműködés ebben az esetben is alkalmas keret a forradalmi folyamat feltartóztatására, az amerikai hegemónia megőrzésére. Az Egyesült Államok - megfelelő lavírozással - mindig számíthat valamelyik partnere segítségére a harmadik önálló érdekérvényesítési törekvéseinek a letörésében. Ugyanakkor Japán és Kína között elég sok az érdekellentét ahhoz, hogy elejét lehessen venni kettejük Egyesült Államok-ellenes összefogásának. Az amerikai-kínai-japán „hármas szövetség” természetesen elsősorban a Szovjetunió ellen irányul. Mindhárom fél érdekelt a Szovjetunió ázsiai szerepe növekedésének megakadályozásában. A fellazítási törekvésekről az amerikai stratégia (Japán szövetségesétől támogatva) nem mond le Kína vonatkozásában sem, de ma nem ez a kiindulópontja, hanem Kína szovjetellenessége. Az Egyesült Államok és Japán olyan korlátozott, de állandósított szovjet-kínai szembenállásban látszik érdekeltnek, amit befolyásolhatnak, amit a kezükben tarthatnak. 41