Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 3. szám - SZEMLE - Halász György: A Szovjetunió és Afganisztán kapcsolatai
zott Afganisztánban, hanem, ami még fontosabb, abban, hogy kész volt arra, hogy nyíltan, közvetlenül beleártsa magát egy ilyen térség ügyeibe.”1 Felborított nemzetközi státus? A tények semmi ilyesmiről nem tanúskodnak. Már csak ezért is hiba volna a nemzetközi légkör fagyosabbá válását egyszerűen az afganisztáni eseményekkel igazolni. Ez egyébként olyan hiba, amelybe számos nyugati megfigyelő szívesen beleesik - ezért érdemes szólni róla röviden. Az amerikai politikában kirajzolódó komoly változásoknak, amelyek elfordulást jeleznek az enyhüléstől, és átmenetet jelentenek az erőteljesebb fegyverkezési versenyhez, nincs közük a kabuli eseményekhez. Ahogyan G. Arbatov, a moszkvai Amerika-kutató Intézet igazgatója is aláhúzta: talán még az elfordulás kezdetének időpontjára vonatkozó kérdésfeltevés is helytelen, hiszen a kapitalista országokban mindig két irányzat létezett, egy békülékenyebb és béke- szeretőbb irányzat és egy háborúpárti, háborús irányzat. „A hatvanas évek komoly eseményei után - mondotta Arbatov -, az amerikai külpolitikai megközelítésekben történt változásokat követően, amikor Amerika belátta, hogy ereje nem korlátlan, a realizmus, az enyhülésre való törekvés kerekedett felül. Az utóbbi években azonban kezdett megváltozni a helyzet. Minek tulajdonítható mindez ? Elsősorban az amerikai uralkodó körök hangulatának, látásmódjának változását említeném. Kiderült, hogy nagyon nehezen tudnak megbékélni sok változással. Ezért hódított teret az új hangulat. Képtelenek voltak megbékélni a paritással, azzal, hogy elveszítették a katonai fölényt, hogy csökkentek a hege- monizmus lehetőségei.”2 Ez az amerikai politika, a „szovjet fenyegetésről”, a „szovjet hódító szándékról” szóló állítások állandó ismételgetése soha nem volt és most sincs kapcsolatban a szovjet lépésekkel, a szovjet törekvésekkel. Világosan látni kell: ha Amerikában a „szovjet fenyegetésről” nem bulvárlapok, hanem komoly politikusok vitatkoznak, akkor nem a Szovjetunió rendjéről és szándékéiról beszélnek. A téma ilyenkor az Egyesült Államok, nevezetesen az, hogy milyennek akarják látni Amerika politikáját, helyét és szerepét a világban. így kézenfekvőbb, kényelmesebb akár a legszemérmetlenebb követeléseket is támasztani, és azután a Szovjetunióra mutogatni: ő a felelős a világot fenyegető veszélyekért, mert lám, hová juttatja a békeszerető, csendes Amerikát. Nem új ez a politika. Nemrég Afganisztán volt az első számú téma, azután pedig Salvador adott ürügyet arra, hogy Washington belelovalja magát a feszültség politikájának új hullámába. Korántsem csak a Szovjetunió ellen irányul ez. Többről van szó: arról a kísérletről, hogy visszaszerezzék a hegemonizmus rég elveszített pozícióit. Joseph Kraft, a neves amerikai publicista írta a Los Angeles Timeshan., hogy - érdemes idézni szavait - . .a Reagan-kormány szándékosan növeli a feszültséget a Szovjetunióval, de csak részben azért, hogy Moszkvát befolyásolja. Alexander Haig külügyminiszter emellett a nyomás légkörét hasznos háttérnek tartja ahhoz, hogy javítsa az Egyesült Államok pozícióit a világ sok részében.”3 7°
