Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 3. szám - Inotai András - Török Ádám: A transzatlanti kapcsolatok gazdasági alapjai II.
Egyesült Államokban egyaránt gyorsuló ütemben zajló szerkezeti átrendeződések. Ezek eredményeként időről időre ágazati termelési-értékesítési feszültségek lépnek fel, amelyek központi beavatkozást tesznek szükségessé. Ide tartozik még a nyugat-európai tőke legutóbbi években tapasztalható amerikai térhódítása, amelynek ugyancsak lehetnek következményei az amerikai gazdaságpolitikában. A főbb feszültségforrások ismertetése után még azt célszerű röviden megvizsgálni, milyen lehetőségek állanak rendelkezésre a kibontakozó folyamatok irányítására. A nyugat-európai lehetőségekkel és korlátokkal itt nem kívánunk foglalkozni. Egyrészt az EK az elmúlt évtizedben a világgazdasági erőviszonyváltozásoknak nem vesztese, hanem nyertese volt, tehát számára az eddigi eszközök és módszerek megfelelőnek tűnhetnek. Másrészt, ha egyes területeken találkozhatunk is közös nyugat-európai fellépéssel, számos vonatkozásban a nemzetgazdasági érdekek dominálnak (legfeljebb ezek egyfajta minimális összehangolására, de nem közös álláspontban való felolvasztására nyílik mód Brüsszelben). Harmadrészt az Egyesült Államok továbbra is a tőkés világ vezető gazdasági hatalma, amely a többi gazdaságnál erőteljesebben képes a világgazdasági folyamatok befolyásolására. Milyen gazdaságstratégiai alternatívái vannak tehát az Egyesült Államoknak a transzatlanti kapcsolatok jövőjének alakításában? Kevéssé valószínű a két végletesnek tűnő választás: akár a nyugat-európai gazdaságok visszakényszerítése az amerikai hegemónia hatáskörébe, akár a transzatlanti kapcsolatok felmondása, újabb amerikai izolacionizmus. Az elsőt az Egyesült Államok korlátozottabb gazdasági ereje, politikai befolyásának csökkenése, a nyugat-európai térség gazdasági jelentőségének növekedése teszi valószínűtlenné. Ahhoz, hogy az Egyesült Államok Nyugat-Európát korlátlanul megnyerje valamely világgazdasági célja számára (például a fejlődő világ, az olajtermelők vagy a szocialista országok vonatkozásában), először szövetségeseivel szemben kell érvényesítenie a „linkage-politikát”. Csak ezután remélhető a gazdasági, a politikai és az egyéb szempontokat összevontan alkalmazó és a másik félre nyomást gyakorló amerikai lépések megtételének bizonyos sikere.10 A másik változat abból indul ki, hogy a transzatlanti kapcsolatrendszer a második világháború, illetve az azt követő hidegháborús évek terméke, amely a megváltozott politikai és gazdasági környezetben idejétmúlt, ezért feladandó, felszámolandó. Az Atlanti-óceán két partján megszaporodó gazdasági bajok, érdekellentétek, valamint a világgazdasági változásoknak az Egyesült Államokra gyakorolt kedvezőtlen hatásai erősíthetik az újbóli amerikai elzárkózás melletti érveket. Csakhogy az elzárkózás ma már nemcsak azért nem tűnik reális célkitűzésnek, mert az Egyesült Államok nem hajlandó világméretű jelenlétéről lemondani, hanem azért sem, mert bizonyos világgazdasági és világpolitikai interde- pendenciákat kénytelen figyelembe venni. A fentieknél jóval valószínűbb tehát az a jövőkép, amely a tényleges helyzetből, de nem pusztán a legutóbbi két évtized realitásaiból, hanem a hosszabb 65
