Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 3. szám - Inotai András - Török Ádám: A transzatlanti kapcsolatok gazdasági alapjai II.
múlt hagyományaiból és a nyolcvanas évek várható követelményeiből áll össze. A pragmatikus megközelítés lemond a hatvanas évek nagy transzatlanti terveiről, és helyette a legégetőbb gondok érdekegyeztetésen alapuló megoldására összpontosít.11 Az amerikai kül- és gazdaságpolitikában - az elmúlt negyedszázadtól eltérően - visszaáll a csendes- és az atlanti-óceáni kapcsolatok egyensúlya (a hetvenes évek már erre utalnak), vagyis megszűnik a transzatlanti kapcsolatok kitüntetett szerepe. Az Egyesült Államok és Nyugat-Európa közötti gazdasági kérdések megoldása áttevődik a legszélesebb nemzetközi fórumokra, már csak azért is, mert a korábban bilaterális jellegűnek tűnő problémák a világgazdaság más területein is megjelennek, illetve kétoldalúnak látszó kérdések tisztázása is a világgazdaság egészében zajló változások nagyfokú figyelembevételét követeli meg. Az, hogy az Egyesült Államok lemond a transzatlanti kapcsolatok korábbi helyiértékének - és ezen belül természetesen saját dominanciájának - a visszaállításáról, még közel sem jelenti, hogy mindenben egyetért majd az EK várhatóan továbbra is aktív külgazdasági tevékenységével. Bár e tevékenység akadályozására több eszközzel is rendelkezik, amelyek bizonyos eredményt ígérnek, nem valószínű, hogy mindegyikkel élni is fog. így nem tűnik valószínűnek, hogy politikai vagy gazdasági okokból ellene legyen az EK küszöbön álló kibővülésének. Belpolitikai korlátái vannak annak az elképzelésnek, hogy - az EK-hoz hasonlóan - az Egyesült Államok is nyújtson kereskedelmi és egyéb kedvezményeket a fejlődő országoknak, illetve a közeljövőben biztosítsa valamennyi szocialista ország számára a legnagyobb kedvezményes elbánást, és liberalizálja hitelnyújtási gyakorlatát. Jóval nagyobb ugyanakkor annak a valószínűsége, hogy - közelről követve az EK-n belüli folyamatokat, amelyek a jövőben sem szűkölködnek majd feszültségekben és a tagországok közötti ellentétekben — igyekszik a számára kívánatos változásokat egy-egy nyugat-európai ország fokozottabb befolyásolásával kiváltani. Ezt a koncepciót nemcsak a nyugat-európai realitások támasztják alá, de erősíti az a hagyományos amerikai álláspont is, amely az EK-t sosem fogadta el egyfajta „államszövetségnek”, hanem csak laza és egyes területeken megnyilvánuló gazdasági érdekközösségnek tekintette.12 Ennek jegyében az Egyesült Államok hosszú ideig az angol belépés támogatásával igyekezett a számára kedvező irányban mozgatni az EK-t. (Ezt az amerikaiak „trójai falovának” tartotta de Gaulle, ezért többször is megvétózta a brit csatlakozási kérelmet.) Később az amerikai-nyugatnémet különleges kapcsolatokat igyekezett felhasználni az egységes nyugat-európai fellépés gyengítésére. A hetvenes évek közepén erősödni látszottak az amerikai-francia kapcsolatok, valamint az Egyesült Államok olaszországi (és általában dél-európai) befolyása. (Alapja a dél-európai demokratizálódási mozgalmak, a kommunista pártok befolyásának erősödése volt, amit az amerikai stratégia a nyugat-európaitól igen eltérően ítélt meg.) Végül a legutóbbi években - egyelőre irányzatában még nehezen kimutathatóan - különösen a kis EK-országokban, így mindenekelőtt Belgium66
