Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 1. szám - M. Aczél Sándor: Japán és a trilateralizmus
Valójában maguk az amerikaiak is új jelleget akartak adni a biztonsági szerződésre épülő japán kapcsolataiknak, amit már előrevetített a „guami doktrína” is. Megközelítésük lényege az volt, hogy megőrizve Japán alárendelt szerepét a partneri viszonyban, az amerikai terhekből nagyobb rész vállalására mobilizálják Japán megnövekedett gazdasági potenciálját. Az 1969-es japán-amerikai közös közleményben a biztonsági szerződés hatályát lényegében kiterjesztették a Koreaifélszigetre is. Japán nagyobb terheket vállalt magára a Japánban levő amerikai katonai támaszpontok fenntartásában. Ugyanakkor 1972 elején Washington „nyitott” Peking felé, figyelmen kívül hagyva a kínai kérdésben feltétlenül érdekelt, „hídként” közreműködni kívánó szövetségesét. Brzezinski szerint „Nixon kínai kezdeményezése megsértette a közös konzultációk elvének szellemét, ha nem a betűjét”.8 A japán válaszlépés nem is késett: 1972 augusztusában a honolului japán-amerikai csúcstalálkozó közös közleményében Nixon számára nem maradt más, mint hogy kényszeredetten „üdvözölje” Tanaka küszöbön álló pekingi látogatását. Az így kialakult helyzetben - Brzezinski szerint - „felidézhető a következő veszély: egy katonai válság Tajvanon vagy Koreában Japánt Kína oldalán szembeállítja, sőt az Egyesült Államok ellenfelévé teheti az ENSZ-ben vagy másutt”.9 A japán-amerikai viszony feszültségét csak tetézte a két ország fizetési mérlegében jelentkező japán aktívum, aminek felszámolására - ebben a légkörben - Japán csekély hajlandóságot mutatott. Az Egyesült Államok számára mind bizonyosabbá vált, hogy e feszültség nem enyhíthető pusztán bilaterális alapon, mert ez esetben elkerülhetetlenül a nemzeti érdekek érvényesítése, illetve ütközése kerül előtérbe. A „globális” megközelítés, vagyis a közös osztályérdek központba állítása - ami Japán számára a nagyobb nemzetközi szerep betöltésének áhított lehetőségeit is magában hordozta - már több kompromisszumos elemet tartalmazott. A „globális” együttműködés keretéül viszont alkalmatlannak bizonyult a Kissinger által javasolt „Űj Atlanti Charta”, amely - egyebek között - közelíteni kívánta Japánt az atlanti szövetséghez. Az elképzelést Japánban az esetleges katonai következmények miatt fenntartásokkal fogadták, bár Tanaka miniszterelnök „kezdetben alapjában véve támogatta”10 amíg 1973. őszi nyugat-európai látogatásakor a tárgyalópartnereitől kapott „lecke” ki nem józanította. A nyugat-európai vezetők ugyanis úgy számoltak, hogy Japán bevonása az atlanti együttműködésbe gyengítheti a nyugat-európai pozíciókat az Egyesült Államokkal fennálló kapcsolat nyitott kérdéseinek rendezésében. A japán-kínai viszony „saját alapon” történő normalizálásával a Tanaka által irányított japán kormány arra számított, hogy részesévé válik a nagyhatalmak közötti kapcsolatok formálásának. „Világpolitikai fontossága” elismertetésének igényén kívül azonban voltaképpen nem volt világos elképzelése arról, hogy mit ért a „fontosabb szerepen”; azt miben és hogyan kívánja konkretizálni. A külpolitikai önállósulás jegyében hirdette meg a japán kormány a Szovjetuniótól és a 39
