Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 1. szám - M. Aczél Sándor: Japán és a trilateralizmus
felelő világpolitikai szerep elérése volt. „Japán nem lehet többé passzív közeg a nemzetközi kapcsolatokban, különösen azért, mert a világ szemében a gazdasági hatalom politikai hatalommá vált” - fogalmazta meg a politikai hatalom státusát szem előtt tartó aktívabb külpolitika szükségességét 1969-ben Aichi külügyminiszter.1 Az új törekvésekkel párhuzamosan új vonások jelentek meg a japán külpolitikában. Ezek kiindulópontjai és tartósan ható tényezői lettek Japán trilaterális együttműködésben való részvételének. A japán külpolitika a japán monopóliumok érdekeinek, tevékenységének kiterjedésével párhuzamosan globálissá vált. „Japán tevékenységi köre nemcsak Ázsiát, hanem az egész világot magába foglalja”2 - szögezte le Ohira külügyminiszter 1972-ben. A világ ügyeire Japán ugyan korlátozott, de egyre növekvő mértékben képes hatni. Aktívabbá vált fellépése a nemzetközi porondon. Korábban a „gyenge bölcsességét” kifejező „wait and see” (kiváró) és „case by case” (a helyzettől függő) passzivitás jellemezte diplomáciáját.3 - „Alapvetően Japán dilemmája, - a tenni vagy nem tenni - ugyan folytatódni látszik. Mégis . . . növekvő számban készek az aktivitás politikájának támogatására.”4 A külpolitikai törekvések tárgyaként, eszközeként is hirtelen megnőtt a gazdasági tényező szerepe. Az állammonopolista külpolitikának közvetlenebb célja lett a monopóliumok gazdasági törekvéseinek elősegítése. A gazdasági expanziót növekvő összegű és jelentőségű kormánysegélyek támasztják alá, s Japán e tekintetben a harmadik lett az Egyesült Államok és Franciaország után. Japán egyre inkább hajlandó arra, hogy hozzájáruljon a tőkés világrendszer egészének stabilizálásához. Bizonyos keretek között nagyobb készséget mutat rövidebb távú érdekei háttérbe szorítására, a tőkés vetélytársaival kialakuló konfliktusok rendezésére, a hosszabb távú, össztőkés érdekek javára. Részben ellátási és értékesítési pozícióinak javítása, részben pedig világpolitikai ambíciói érdekében erőteljesebben törekszik külkapcsolatai diverzifikálására. Kapcsolatai „szétterítésének” folyamatában igyekszik kihasználni a nagyhatalmak, valamint a tőkés országok közötti ellentétek adta manőverezési lehetőségeket. A hetvenes évek elején a japán külpolitika törekvéseinek fő ellentmondásává az vált, hogy az előbbi tendenciák elsősorban a japán-amerikai biztonsági szerződésre épülő szövetségi kapcsolatrendszer falába ütköztek, míg Japán változatlanul külpolitikája sarokkövének tekintette a biztonsági szerződést. Az ellentmondást Japán a két ország viszonyának új, egyenrangúbb alapra helyezésében látta feloldhatónak. A vietnami háborúba belegabalyodott s közben az „ötszögű világot”5 manipulálni akaró Egyesült Államokat azonban nyilvánvalóan csak felbőszítették Ohira külügyminiszter azon megállapításai, hogy „Japán nem függhet többé, mint a múltban, egyoldalúan az Egyesült Államoktól a katonai, a politikai és a gazdasági kapcsolatokban . . . Megértésünket az Egyesült Államokkal olyan alapon kell elmélyítenünk, amely maximálisan megközelíti az egyenjogú partnerség pozícióját”.6 Válaszként „Nixon kongresszusi üzenete 1973-ban Japánt a biztonsági szerződéstől való elszakadással vádolta”.7 38
