Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)

1981 / 3. szám - Réti Ervin: Camp David zsákutcája

nak, mindenekelőtt Nagy-Britanniának, Franciaországnak és az NSZK-nak, illetve Japánnak az aktivitása is, főként azzal a különleges szereppel összefüggésben, amelyet a kőolaj tölt be a világgazdasági viszonyok változásának időszakában.

Figyelembe kell ugyanakkor venni azt a tényt is, hogy az Egyesült Államok mellett a Szovjetunió is társelnöke a közel-keleti rendezésről tárgyaló genfi konferenciának. Igaz viszont az is, hogy ez az értekezlet csupán három napig tanácskozhatott 1973 decemberében, s azóta szünetelteti tényleges munkáját. E nemzetközi jogilag is kifejezésre jutó legitimitás mellett, a Szovjetunió több kormánynyilatkozatban hívta fel a figyelmet arra, hogy a béke egyetemes ügye iránt érzett és vállalt felelőssége, valamint saját biztonsága szempontjából is érthetően érzékenyen figyeli a határaihoz oly közel eső válságterületet. A Szovjetuniót - amely elvi politikájának megfelelően szolidáris a nemzeti felszabadítási törekvésekkel, a valódi függetlenség biztosításával - sokszálú kapcsolatok fűzik a térség számos országához, három arab állammal pedig érvényes barátsági szerződése van.

Az alapképlet tehát ebben a válságtérségben sem más, mint a Föld bármelyik pontján: a harc fő frontvonala az imperialista, illetve az antiimperialista erők között húzódik. Mégis óvni kell a túlzott egyszerűsítésektől. A frontok állandóak, de a frontokon levők változhatnak. A hetvenes években szemléltető példája lehetett ennek Egyiptom magatartásának többszöri átalakulása, vagy a térség peremén elhelyezkedő etióp-szomáliai összeütközés jellegének módosulása. Előadódhatnak olyan konfliktusok, amelyek végső soron senkinek sem állnak érdekében. Az ilyen háborúk iskolapéldájának tekinthető Irak és Irán fegyveres harca. S a tapasztalatok szerint gyakran éleződik ki a viszony az alapjában azonos álláspontot elfoglaló országok között is. Kairó így került szembe azokkal a nyugatbarát rendszerekkel, amelyek korábban maguk tettek meg mindent az egyiptomi irányváltásért. A másik póluson, Líbia és a PFSZ vitája átmeneti feszültséget okozott a Szilárdság Frontjának soraiban, vagy Bagdad és Damaszkusz nem egy ízben bonyolódott szócsatába, jóllehet mindkét országban a baathisták jelentik a politikai vezető erőt, s mindkettőjüket ugyanahhoz a nagyhatalomhoz, a Szovjetunióhoz fűzi szerződés.

Ilyen körülmények között csak üdvözölni lehetne minden olyan lépést, amely a valódi kibontakozást, a rendezést, a közel-keleti válsághalmaz szisztematikus felszámolását célozza avégett, hogy a békés egymás mellett élés érvényre juttatásával szilárd politikai viszonyok jöjjenek létre, hogy kizárják a külföldi katonai jelenlétet, hogy akadálytalan legyen a gazdasági fejlődés, hogy az a hosszú távú küzdelem, amely természetesen itt is folytatódni fog a társadalmi haladás hívei, illetve ellenzői között, a háborúk kirekesztésével menjen végbe. Mindenképpen általános rendezés szükséges, de a nemzetközi közvélemény aligha lehet annyira elkényeztetve a közel-keleti megoldásoktól, hogy ne üdvözöljön olyan részegyezményeket vagy kis lépéseket, amelyek egy átfogó megállapodás irányába mutatnak.

4