Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 2. szám - Király János: A latin-amerikai nemzeti felszabadító harc
hiszen itt épültek ki a legfontosabb katonai támaszpont-körzetek, itt finomítják az arab országokból származó olajat stb. Rodney Arismendinek, az Uruguayi Kommunista Párt főtitkárának értékelése szerint három politikai tényező eredményezte a nicaraguai nép 1979-ben kivívott győzelmét: a) a Hazafias Frontnak és a Nemzeti Újjáépítés Ideiglenes Kormányának megalakulása; b) a Sandinista Nemzeti Felszabadítási Front három frakciójának 1979. márciusi egyesülése egyetlen egységes főparancsnokság irányítása alatt, valamint c) a latinamerikai forradalmi erők több ízben is kinyilatkoztatott szolidaritása a sandinisták forradalmának támogatására.14 Az új nicaraguai kormányban képviseletet kapott - a különben gyenge közép-burzsoáziától kezdve a kommunistákig - az ország minden politikai és társadalmi ereje, mely a Somoza-diktatúra megdöntésére nemzeti egységet alkotott. a) A. nicaraguai sandinista forradaloni\tapas^talatai és tanulságai A nicaraguai forradalom jellege és sajátos vonásai kizárólag azok között a konkrét történelmi feltételek, társadalmi és politikai keretek között vizsgálhatók, amelyek győzelméhez vezettek. A sandinista forradalomnak is vannak eredeti, meg nem ismételhető és ismétlődő tapasztalatai: gyakran tesznek összehasonlítást a kubai és a nicaraguai forradalom között. A nicaraguai Sandinista Nemzeti Felszabadítási Front olyan átfogó stratégiát és programot dolgozott ki, amely a legszélesebb népi támogatást élvezte, megteremtve ezzel a somozista diktatúra elleni széles népi összefogás lehetőségét. A sandinisták kezdettől fogva elutasították azt a tételt, amely szerint a forradalom bölcsőjének a falusi gerillaharc tekinthető. Nicaragua példája tanúsítja, hogy Latin-Amerikában adódhat olyan politikai helyzet, amikor egy zsarnoki rendszer kizárólag fegyveres harccal dönthető meg. Ez a példa megerősítette Latin-Amerikában is az adott politikai-társadalmi viszonyok között a fegyveres út létjogosultságát, annak figyelembevételével, hogy a térségben a felszabadító harc legkülönbözőbb formái vezethetnek el a forradalom győzelméhez.16 A kubai és a nicaraguai forradalmat összehasonlítva fel kell hívni a figyelmet arra, hogy mindkét esetben sor került az előző rezsim fegyveres erejének (a Batista-féle hadsereg, illetve Somoza Nemzeti Gárdája) mint a diktatórikus rezsim legfőbb támaszának a megsemmisítésére. De mindkét ország forradalmi mozgalma elutasította, hogy tapasztalataikat általánosítva, rákényszerítsék őket a más latin-amerikai országokban végbemenő forradalmakra és átalakulásokra. A nemzeti felszabadító harc jelenlegi feltételei között Latin-Amerikában a nemzeti egységfront megteremtésére irányuló erőfeszítéseknek megkülönböztetett jelentőségük van, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a fasiszta és reakciós erők éppen a „népi egység” jelszavával akarják elnyomó, népellenes hatalmukat megszilárdítani. A forradalmi erők ezért olyan demokratikus, antiimperialista alternatívát dolgoztak ki, amely leleplezi a reakció „nemzeti egység” jelszavát, s felvázolja annak progresszív, hazafias tartalmát. Nicaragua gazdasági életében a Somoza-család vagyonának kisajátítása és állami kézbe vétele erősítette a forradalom gazdasági alapját, de a sandinisták nem nyúltak a diktatúra elleni harcban részt vett helyi burzsoázia, a magánvállalkozók tulajdonához, melynek pozitív és dinamikus szerepet szántak az ország társadalmi-gazdasági alapjainak átalakításában. Ez nem állt ellentétben azokkal az intézkedésekkel, melyeket a sandinisták közvetlenül a győzelem után léptettek életbe, mint például a földreform, a bankok és a külkereskedelem államosítása. A sandinista mozgalom több évtizedes múltra tekint vissza: létrejötte, 1928 óta 134
