Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 2. szám - Király János: A latin-amerikai nemzeti felszabadító harc
a mozgalom több fejlődési szakaszon ment át, amelyek közül legjelentősebb a kubai forradalom győzelme utáni időszak, amikor is megalakult a Sandinista Nemzeti Fel- szabadítási Front nevű fegyveres testület. A sandinisták ugyan nem létesítettek kapcsolatot a kommunistákkal, de közülük sokan vallják magukat marxistának. A sandinisták a diktatúra megdöntéséért vívott több mint 20 éven át folytatott partizánharcban állították maguk mellé a néptömegeket. A Sandinista Nemzeti Felszabadítási Front a katonai szervezkedés nehéz feladatát is magára vállalva szervezte meg az antiimperialista, diktatúraellenes mozgalmat. „A mozgalom és a nicaraguai forradalom jellegét tekintve demokratikus, oligarchiaellenes, szocialista orientációjú antiimperialista mozgalom, melynek első, diktatúraellenes szakaszában részt vett minden osztály és társadalmi réteg - munkások, parasztok, városi középrétegek, a liberális kis- és középburzsoázia, a földbirtokosok egy része, a hivatalnokréteg, az alkalmazottak és az értelmiség, a diákság stb. - azaz minden demokratikus és antiimperialista erő.”16 A nicaraguai forradalom támogatói mellé felsorakozott a szociáldemokrácia is. Jelenleg Latin-Amerikában a szociáldemokrácia sajátos külső tényezőként jelentkezik, és valamiféle alternatívát ajánl a kontinens társadalmi-gazdasági és politikai problémáinak megoldására. A nicaraguai fejlemények próbára tették és engedményekre kényszerítették a Szocialista Internacionálé latin-amerikai stratégiáját és taktikáját: nyilvánvalóvá vált a Szocialista Internacionálé és az abban tömörülő politikai pártok számára, hogy Nicaraguában az egyetlen járható út a diktatúra fegyveres megdöntése (jóllehet a szociáldemokrácia az „erőszakmentes, békés” megoldások híve). A szociáldemokráciának a sandinista fegyveres felkelést, a forradalmat támogató magatartása mögött az a törekvés húzódik meg, hogy a Szocialista Internacionálé nagyobb befolyásra tegyen szert a latin-amerikai országok pártjaiban és különösen a baloldali mozgalmakban. A nicaraguai Sandinista Nemzeti Felszabadítási Front a szociáldemokráciával való együttműködést egy szélesebb társadalmi és politikai szövetség megteremtésére irányuló stratégia szerves részeként kezelte, hangsúlyozva a szociáldemokrata ideológiától való eszmei és politikai függetlenségét. A Szocialista Internacionálé ugyan gyakran hangoztatja, hogy a Nicaragua újjáépítéséhez nyújtott (nem jelentéktelen) segítsége mentes mindenféle politikai feltételtől, közvetve és burkoltan azonban igyekszik nyomást gyakorolni a sandinista vezetésre a forradalom lendületének feltartóztatása végett. Az általuk szorgalmazott kérdések sorába tartoznak az általános választások és egy polgári demokratikus kormány megalakítása. A sandinista vezetés azonban mindaddig nem óhajt választásokat tartani, amíg az ország társadalmi-gazdasági átalakítása nem valósult meg. A szociáldemokráciának arra irányuló törekvéseire, hogy Nicaraguában létrehozzák az ún. szociáldemokrata sandinista pártot (melynek feladata egy nyugati típusú demokrácia megteremtése lenne), a sandinista vezetés nyilatkozatban juttatta kifejezésre minden nicaraguai állampolgárnak azon jogát, hogy politikai meggyőződésének megfelelő - s nemcsak szociáldemokrata - pártot alakítson.17 Végül maga a Szocialista Inter- nacionálé főtitkára, Karlsson nyilatkozatban határolta el magát a „szociáldemokrata sandinista párt” megalakításától, hangsúlyozva, hogy az a „külső és belső reakció legsötétebb erőinek érdekeit” képviseli. A sandinista vezetés egyébként nem járult hozzá ahhoz, hogy a „sandinista” elnevezést bármilyen más szervezet akármilyen formában használja. 135
