Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 2. szám - Király János: A latin-amerikai nemzeti felszabadító harc
A hadsereg A latin-amerikai országok többségében a fegyveres erők sok esetben a politikai pártok szerepét töltik be, ezért nem érdektelen, ha szót ejtünk a hadseregnek a térség országai politikai életében játszott szerepéről. Megjegyzendő, hogy a közelmúltban és manapság is nagyon sokan illúziókat táplálnak azt a politikai szerepet illetően, amelyet a hadsereg bizonyos körülmények között játszhat. Elegendő itt utalni a chilei Népi Egység kormánya volt fejének, Salvador Allen- dének a hadsereg „apolitikussága” iránti meggyőződésére, amely végül is a chilei kísérlet tragikus bukásához vezetett, s egyértelműen bizonyította, hogy a burzsoá rend védelmére létrehozott hadsereg nem marad tétlen, ha a polgári társadalom léte forog kockán. A hetvenes évek latin-amerikai társadalmi-politikai válsága a fegyveres erőkre is átterjedt, s ott ugyancsak komoly és mélyreható ellentmondásokat eredményezett. (Nézeteltérések a közkatonák és a tisztek, valamint az alsóbb és a középszintű parancsnokok, továbbá a legfelsőbb katonai vezető réteg egyes csoportjai között.) A hadseregen belüli ellentmondások egyenes arányban erősödtek a proletariátus és a néptömegek ellenállásának fokozódásával. A fegyveres erők sorain belüli ellentmondások fokozódásához hozzájárult a hadsereg társadalmi összetételének sokszínűsége, valamint olyan külső tényezők, mint például a szocialista világrendszer léte és erősödése, az adott ország függőségi viszonya a nemzetközi imperializmustól és annak mértéke, a transznacionális vállalatok agresszivitása, a nemzeti demokratikus felszabadító mozgalom stb. A latin-amerikai országok fegyveres erői főparancsnokainak rendszeres tanácskozásain (mint legutóbb 1979 novemberében Bogotában is) mindig napirenden szerepel a „kommunista szubverziós cselekmények” elleni kontinentális összefogás kérdése. A hadseregek főparancsnokainak többsége arra az álláspontra jutott, hogy a fegyveres erőknek minden olyan esetben magukhoz kell ragadniok a hatalmat, ha az adott országban politikai vákuum keletkezik. A tanácskozásokon foglalkoztak a katonai kiképzés tökéletesítésével, és hangsúlyozták, hogy a katonatiszteket ideológiailag és taktikailag fel kell készíteni a „nemzetközi kommunizmus” elleni harcra. Az elmúlt évtizedben a latin-amerikai országok hadseregén belül kiéleződött ellentmondások eredményeként - ha csak időlegesen is - egyes államokban a józanabb, a társadalmi-gazdasági nehézségeket reálisabban értékelő irányzat jutott túlsúlyba (Peru, Ecuador, Panama stb.), míg más országokban a felszabadító népi mozgalom elsöpörte és felmorzsolta a reakciós katonai diktatúrát és annak intézményeit (Nicaragua). A latin-amerikai forradalmi folyamatokról 1. A kubai szocialista forradalom A térség forradalmi változásai elválaszthatatlanok a kubai szocialista forradalomtól, amely bebizonyította a latin-amerikai néptömegeknek, hogy gyökeres társadalmi átalakítások nélkül nem érhető el az imperializmustól való teljes függetlenség és a szuverenitás. A Kubai Kommunista Párt 1975. évi programnyilatkozata világosan leszögezte: „Az 1959. január i-i forradalom győzelme gyökeresen megváltoztatta az ország társadalmi osztályai közötti erőviszonyokat. A burzsoá-földbirtokosokat megfosztottuk a. 131
