Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 2. szám - Király János: A latin-amerikai nemzeti felszabadító harc
Dolgozók Szakszervezeti Egységének Állandó Kongresszusa - CPUSTAL, amely a szervezett dolgozók 29 százalékát tömöríti; 2. az ŐRIT irányítása alatt levő reformista és a regionális amerikaközi szakszervezet központ (35 százalék), és 3. a keresztény szakszervezetek (15 százalék). A monopóliumellenes harc A latin-amerikai forradalmi mozgalomban az antiimperialista harc egyre inkább társadalmi tartalommal telítődik, és szorosan összefonódik - főként a gazdasági fejlődés magasabb szintjén álló latin-amerikai országokban - a monopóliumellenes tevékenységgel. Ennek az a magyarázata, hogy a külföldi tőke mind mélyebbre hatol Latin-Ame- rika társadalmi és gazdasági életébe, s a nemzetgazdaság szerves részévé vált. Egyes latin-amerikai országokban szerzett tapasztalatok (Chile, Bolívia, Peru stb.) arról tanúskodnak, hogy a külföldi tőke hatalmát nem lehet csupán néhány idegen tőkeérdekeltség államosításával korlátozni, hanem a külföldi tőke hazai hadállásait, a monopolista nagytőke pozícióit a lehető legteljesebben fel kell számolni. Ez pedig elkerülhetetlenül az antiimperialista harc éleződéséhez vezet. Latin-Amerikában az egyház sajátos szerepet tölt be a nemzeti felszabadító harcban. A progresszív egyházi mozgalomnak több évtizedes hagyományai vannak. A térség gyors ipari fejlődése, a forradalmi, társadalmi változások nem hagyták érintedenül az egyházat sem. A latin-amerikai püspökök medellini (1968) és pueblai (1979) konferenciája meggyőzően bizonyította, hogy a latin-amerikai egyházi mozgalom egy része csatlakozott azokhoz a követelésekhez, amelyek az emberi szabadságjogok, az alapvető polgári jogok biztosítását kérik számon a diktatórikus abszolutizmusra törekvő rezsi- mektől, továbbá a társadalmi igazságtalanságok felszámolására szólítják fel a kormányokat. A latin-amerikai egyházi mozgalomnak ilyen jellegű tevékenységét két tényező is indokolja: egyfelől az, hogy az egyház igyekszik befolyását megőrizni, sőt mindinkább megalapozni a latin-amerikai néptömegekben azáltal, hogy felkarolja és bátorítja legalapvetőbb törekvéseiket (a társadalmi javak igazságosabb elosztására, a szegénység felszámolására stb.). Ezt jelentősen elősegíti az is, hogy az egyházi hierarchiába az utóbbi időben mind több olyan alacsonyabb társadalmi osztályhoz tartozó egyházfiak kerültek, akik közvetlenül, a saját bőrükön is tapasztalhatták a társadalmi és elosztási viszonyokban fennálló nagyarányú igazságtalanságokat, amelyek a latin-amerikai társadalmak túlnyomó többségét jellemzik. Másfelől az egyház ezzel igyekszik elkerülni, hogy a latin-amerikai országokban a társadalmi rend radikális megváltoztatására, az ateizmus előretörésére, szocialista forradalomra kerüljön sor. A latin-amerikai országok egyházi vezetői ezért lépnek fel most mind nyíltabban és határozottabban a diktatórikus kormányokkal szemben. Chilében például az egyház kezdetben támogatásban részesítette a Népi Egység kormányát megdöntő fasiszta pinochetista rezsimet, Bolíviában pedig az „idegenlégiós” Manrique kardinális egészen a hetvenes évek közepéig a reakció oldalán állt, ma viszont egyik szószólója a polgári demokrácia keretei közé történő alkotmányos visszatérésnek. El Salvadorban a meggyilkolt Arnulfo Romero érsek egyik vezéralakja volt a szélsőjobboldali katonai rezsim megdöntésére szervezkedő mozgalomnak, és óva intette az Egyesült Államokat attól, hogy beavatkozzék El Salvador belügyeibe. 130
