Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 2. szám - Király János: A latin-amerikai nemzeti felszabadító harc
A proletariátus Az antiimperialista, forradalmi harc alapvető tényezője Latin-Amerikában is a proletariátus megerősödése: mintegy 5 5 millióra tehető az ipari és a mezőgazdasági munkások (az üzemekben, az építőiparban, a kereskedelemben, a szállításban és a főként külföldi, idegen kézen levő mezőgazdasági ültetvényeken dolgozók) száma, vagyis az aktív népesség közel fele tartozik ebbe az osztályba. Az utóbbi években erőteljesebbé vált a sztrájkmozgalom is, és mind határozottabban szervezett antiimperialista jelleget öltött. Erősödött a latin-amerikai országok népeinek szolidaritása a forradalmi Kubával, illetve fokozták aktivitásukat a szuverén külpolitika és a szocialista országokkal való kapcsolatok és együttműködés elérésére. Válaszként a munkásosztálynak a széles népi összefogás megteremtésére irányuló erőfeszítéseire és egységtörekvéseire, a helyi reakció szorosabb szövetséget és együttműködést keresett a nemzetközi monopóliumokkal, fokozta a kommunizmus elleni ideológiai harcot. Valójában azonban sem a chilei fasiszta junta, sem a szakszervezeti jogokat a dolgozóktól megtagadó argentin, illetve brazil katonai rezsim nem volt képes megakadályozni a latin-amerikai proletariátus tömegdemonstrációit. Tavaly márciusban például Chilében 400 szakszervezeti vezető részvételével megtartotta ülését a szakszervezetek nemzeti koordinációs központja. A résztvevők, hasonlóan az argentin és a brazil munkásosztály követeléseihez, a szakszervezeti jogok biztosításáért, a rohamosan rosszabbodó élet- körülményeik javítását szolgáló konkrét és határozott intézkedésekért szálltak síkra. Ezekben az országokban a lakosság többsége aktívan részt vesz az imperialistaellenes küzdelemben, míg a helyi burzsoázia jelentős része az imperialista országokkal fenntartott egyenlőtlen gazdasági kapcsolatok megváltoztatásáért, a transznacionális monopóliumok elleni konkrét és hatékony intézkedésekért száll síkra. Az egyház és a fegyveres erők bizonyos körei is támogatják a nemzeti felszabadító, a függedenség megvalósítását célzó törekvéseket (Peru, Mexikó, Venezuela, El Salvador stb.). A latin-amerikai kommunisták a demokráciát és annak intézményeit a proletariátus osztályérdekeiből kiindulva védelmezik. „Történelmünk folyamán nagyon sokat tettek a szabadság nevében, de ez a szabadság nem minden erőfeszítés nélkül valósult meg. Mindenekelőtt a munkásosztály harcának volt az eredménye.”6 A latin-amerikai szakszervezeti mozgalom sajátossága, hogy egyrészt a dolgozók „alulról” jövő tömegharcának eredményeként jöhettek létre, másrészt felülről, az egyes kormányok égisze alatt alakultak meg. A szakszervezeti mozgalom fejlődését mutatja, hogy amíg az ötvenes években a munkások és az alkalmazottak alig 14 százaléka, mintegy 4 millió volt a szakszervezeti tagok száma, addig a hatvanas években ez a szám már 14-15 (a dolgozóknak 26-28 százalékát), s a hetvenes években 16-18 milliót, azaz a dolgozók 32 százalékát tette ki. Egyes latin-amerikai országokban igen aktívak a szakszervezetek: a dolgozók cöbb mint 50 százaléka tartozik valamilyen szakszervezethez, így Argentínában, Venezuelában, Bolíviában, Peruban 15-50 százalékuk. A térségben a legnagyobb és legerősebb szakszervezetek - Brazíliában, Argentínában és Mexikóban - a burzsoá államapparátus irányítása alatt s a burzsoá reformizmus talaján állnak. Csupán néhány latin-amerikai országban tartoznak a szakszervezeti tagok valamilyen progresszív központhoz vagy szervezethez (Kolumbia, Peru, Costa Rica, Venezuela, Ecuador, Bolívia, El Salvador, Honduras esetében a tagok 20-70 százaléka). Latin-Amerikában valójában három fő szakszervezeti központ működik: 1. A progresszív, antiimperialista vezetés alatt álló s 1964-ben alakult Latin-amerikai 129
