Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 2. szám - Király János: A latin-amerikai nemzeti felszabadító harc
A nemzetközi feszültség csökkenésének megtorpanása ugyan fékező hatással van a latin-amerikai nemzeti felszabadító harcra (így Dél-Amerikában a progresszív erők a mostani szakaszban az erőgyűjtésre, soraik át- és újrarendezésére rendezkedtek be elsősorban, Közép-Amerikában viszont érlelődnek a forradalom szubjektív és objektív feltételei), de ez nem zárja ki a különböző harci formák létjogosultságát. Az antifasiszta harc Latin-Amerikában az előzőekben említett strukturális válság következtében a tőkés- osztály a hagyományos módszerekkel már nem volt képes megbirkózni a fennálló társadalmi-gazdasági problémákkal. Az elmúlt évtizedben a nemzetközi imperializmus ezt figyelembe véve számolta fel a képviseleti demokráciát, és hozott létre fasiszta vagy fasisztoid rezsimeket Latin-Amerikában (a latin-amerikai „fasizmusnak” vannak mind klasszikus, mind specifikus ismérvei), hogy meghosszabbítsa a kapitalizmus létét, a függőségi viszonyt, hogy fékezze a nemzetközi enyhülési folyamatot, izolálja a latinamerikai országok lakosságát a társadalmi haladás erőitől. A fasiszta tendenciák Latin-Amerikában abban a szakaszban törtek utat maguknak, amikor egyes országokban megkezdődött az átmenet a közepes fejlettségű kapitalizmusból a monopolkapitalizmusba, s előtérbe került a társadalmi forradalom győzelmének a lehetősége. A fasizmus célja Latin-Amerikában is az, hogy „... megmentse a kapitalizmust, és modernizálja, elősegítse a monopolkapitalizmus szakaszába történő átmenetet ott, ahol ehhez adottak a feltételek”.3 A nemzetközi imperializmus, amikor a fasizmust a demokratikus és a forradalmi mozgalom megfékezésére használta fel, ezáltal leszűkítette saját bázisának uralmát, távlatokat nyitott a demokratikus erők antifasiszta ellenállásának erősödéséhez. „Latin- Amerikában a forradalmi átalakítások útja összehangolt és állandó harcot követel, amelyben a fasizmus ellen, a demokrácia védelmében, az imperializmus és az oligarchák ellen vívott küzdelem, valamint a népnek a politikai életben való aktív részvétele egységes folyamatot alkot”4 - állapították meg a latin-amerikai és a karib-tengeri országok kommunista pártjainak 1978. júniusi havannai tanácskozásán. A fasiszta rezsimek társadalmi-gazdasági stabilitásának megingása e rendszerek nemzetközi elszigetelődése, a nemzetközi szolidaritási mozgalom kiszélesedése következtében a hatalmon levő burzsoázia és a fegyveres erők soraiban is éleződtek az ellentmondások. Az imperialista körök tartottak a fasiszta „modell” összeomlásának beláthatatlan társadalmi-politikai következményeitől, ezért bizonyos lépéseket, preventív akciókat hajtottak végre a transznacionális vállalatok által hatalomra juttatott vagy támogatásban részesített latin-amerikai rezsimek arculatának megváltoztatására (Brazília, Argentína, Bolívia stb.). Különbséget kell azonban tenni a latin-amerikai hagyományos jobboldali (katonai) diktatúrák és a fasiszta rezsimek között az állam osztályjellege és létezési formája alapján: amíg ugyanis a jobboldali diktatúrák általában a földbirtokos oligarchia érdekeit tükrözik, addig a fasiszta hatalmi struktúrák főként a nemzetközi finánctőke szélső- jobboldali, legreakciósabb elemeinek, illetve (például Argentína esetében) az „iparosodott” földbirtokos arisztokrácia egyes részének érdekeit fejezik ki. A hetvenes évek végén a fasiszta vagy fasisztoid típusú latin-amerikai országok többségében súlyos válság bontakozott ki (Brazília, Chile, Uruguay, Bolívia), s kísérletek történtek e rezsimek részéről bizonyos alkotmányos kormányformákhoz való visszatérésre (Bolívia) vagy bizonyos reformok bevezetésére (Brazília). 128
