Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 2. szám - Király János: A latin-amerikai nemzeti felszabadító harc
kapcsolatok rendszerére. A külső tényezők pozitív változásai elősegítették a latin-amerikai országok arra irányuló törekvéseit, hogy növeljék az imperializmus gazdasági rendszerétől való függetlenségüket. A nyugat-európai és a japán tőke mind erőteljesebb latin-amerikai offenzívája új versenytársat jelent a szubkontinensen. (Alig valamivel több, mint io év alatt az északamerikai tőke megkétszerezte, a japán és a nyugatnémet pedig ötszörösére növelte befektetéseit Latin-Amerikában. Az észak-amerikai monopóliumok befolyásának viszonylagosan csökkenő irányzata ellenére azonban számos latin-amerikai országban az északamerikai tőke változatlanul domináns és meghatározó tényező maradt.) Az Egyesült Államok jelenlegi latin-amerikai tőkebefektetései meghaladják a 30 milliárd dollárt - szemben Japán, illetve az NSZK 5-6 milliárdos befektetéseivel -, s a fejlődő országokba irányuló észak-amerikai tőkekivitel több mint 80 százaléka irányul Latin-Amerikába. A gazdag latin-amerikai energiahordozókért s számos más értékes nyersanyagért a nemzetközi monopóliumok ádáz versenyt vívnak, amely ugyancsak ellentmondásosan hat a latin-amerikai országok önállósulási törekvéseire: egyrészt nagyobb mozgásteret, szabadabb, önállóbb politikai-gazdasági célkitűzések megvalósítását, előnyösebb, az ország érdekeit jobban szem előtt tartó gazdaságpolitikai döntéseket tesz lehetővé, másrészt mind határozottabb helytállást és konkrét intézkedéseket követel a nemzetközi monopóliumok növekvő agresszivitásával szemben.1 A latin-amerikai nemzeti felszabadító harcra befolyást gyakorolnak a regionális erőviszonyok változásai, a térség országainak egyenlőtlen fejlődése. A nagy gazdasági potenciállal, ipari bázissal rendelkező országok (Argentína, Brazília, Mexikó, Venezuela) között egyrészt közeledés (Argentína és Brazília), másrészt versengés (Venezuela és Mexikó) figyelhető meg regionális hatalmi pozíciók elnyeréséért. Ezek a törekvések egyes esetekben keresztezhetik Washington politikai, stratégiai célkitűzéseit, többségükben azonban összhangban vannak az észak-amerikai monopóliumok, a State Department és a Pentagon úgynevezett nemzetbiztonsági érdekeivel Latin-Amerikában. Ezek célja katonai integrációk, paktumok létrehozása egyrészt a fontos nemzetközi olajútvonalak biztosítására (a dél-atlanti katonai paktum terve), másrészt az erősödő forradalmi mozgalom feltartóztatására, fékezésére (Közép-Amerika és a karibi térség). A latin-amerikai országok azonban nemegyszer szembehelyezkedtek (és teszik ezt ma is) a washingtoni stratégiával (a brazil atomprogram, Brazília Afrika-politikája, vagy például Argentína nem csatlakozott a Szovjetunió elleni gabonaembargóhoz, de a moszkvai olimpia bojkottjához igen, Brazília viszont nem stb.). Brazília az elmúlt évtizedhez hasonlóan most is kitárja kapuit a külföldi tőke előtt, beszűkült belső piacai miatt ugyanis egyre inkább külső piacokra van szüksége gyors ipari fejlődése következtében megnövekedett árui elhelyezésére. Ezt a célt viszont külpolitikai aktivitásának növelésével érheti el. Mindez ugyanakkor teljes összhangban van az ország nagyhatalmi vagy regionális hatalmi (politikai-gazdasági-katonai értelemben vett) aspirációival. A nyolcvanas évekbe lépve Latin-Amerikában a társadalmi-gazdasági mozgások szétfeszítették a térségben fekvő országok társadalmainak kereteit, és súlyos strukturális válság bontakozott ki. Ez egyrészt erősítette a burzsoázia proimperialista, önkényuralmi tendenciáit, másrészről viszont előmozdította a forradalmi erők összefogását, radikalizá- lódását az antiimperialista, oligarchiaellenes harcban (Nicaragua, Grenada stb.).2 Az enyhülés térnyerése s az erőviszonyok változása maximálisan korlátozta azokat az eszközöket, amelyekhez a latin-amerikai reakció nyúlhatott a forradalmi változások elkerülésére, de ez a körülmény ugyanakkor agresszívabbá tette a burzsoáziát, a szélsőséges katonai diktatúrákat. 127
