Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 2. szám - Győri Sándor: Délkelet-Ázsia politikai erőviszonyai az 1980- as évek elején
kaotikus belpolitikai és társadalmi bizonytalanságai közepette az egyetlen változatlan, mindent túlélő elem a szovjetellenesség volt. Az Egyesült Államok első ízben 1980-ban nyilvánította készségét arra, hogy - egyelőre védelmi jellegű - katonai berendezéseket adjon el Kínának, túl a már kilátásba helyezett, úgynevezett kettős felhasználású (polgári és katonai) technológián. Keng Piao miniszterelnök-helyettes 1980. májusi washingtoni útja során a Pentagon jóváhagyta helikopterek, katonai szállítógépek, távközlési berendezések, légvédelmi radarok, kettős felhasználású számítógépek eladását Kínának. A Carter-kormányzat hadügyminisztere, Harold Brown ezt a folyamatot „a két védelmi apparátus közti kapcsolatok lépésről lépésre történő megerősítésének” nevezte.17 Nem tarthatjuk teljesen kizártnak, hogy átmeneti feszültség felléphet majd a kínai-amerikai kapcsolatokban a Reagan-kormányzat alatt. Továbbra is ellentétek forrása Tajvan ügye, és Reagan, legalábbis elnökválasztási kampánya során, a Tajvanhoz fűződő kapcsolatok újjáélesztését ígérte. Ám aligha valószínű, hogy a sziget sorsa megkérdőjelezhetné, megingathatná annak az immár három amerikai kormányzat által követett politikának az alapjait, amely Kínában potenciális szövetségest lát a Szovjetunióval szemben. Más oldalról, Kína optikáján át már korántsem látszanak kikezdhetetlennek az új tengelypolitika alapjai. Ez nem annyira abból fakad, mintha a kínai párt- és állami vezetésen belül kimutatható lenne a Szovjetunióval való normalizálást igénylő erő, csoport, hanem abból a meggondolásból, hogy a fegyverkezés súlyos megterhelésnek teszi ki a kínai gazdaságot, esetleg fékezheti, semmissé teheti az ezredfordulóra célul tűzött tervek valóra váltását. Egyes számítások szerint Kína napjainkban bruttó társadalmi termékének mintegy tíz százalékát költi katonai célokra, s ez a költségvetés felülmúlja az NSZK-ét és Japánét. Természetesen nehezen elfogadható a fenti arány egy olyan elmaradott országban, amelynek legfőbb törekvése az életszínvonal emelése kell, hogy legyen. E prioritással kapcsolatban „kételyek alakulhatnak ki a kínaiak között is”, s ez újabb kiszámíthatatlan tényező a jövő kínai politikájának megsejtésében.18 A háromszög harmadik csúcspontja Japán. Ma Ázsia- és világszerte erősödik az a felismerés, hogy a „felkelő nap országának” szédületes gazdasági átalakulása, világgazdasági előretörése gyökeresen módosítja majd a térség, s azon túl az egész világ erőviszonyait. E sorok írásakor még Japánról is elmondható, hogy többé-kevésbé az Egyesült Államok világpolitikai stratégiájának részese és eszköze. Ez az előttünk álló évtizedben mindenképpen meg fog változni. Lehet, hogy a szigetország továbbra is megmarad az amerikai biztonságpolitikai koncepció égisze alatt, de a Fehér Ház jelenlegi és jövendő gazdáinak sokkal inkább mint önállósult partnerrel, mintsem alárendelt védenccel kell majd számolniuk vele. Washington számára a legfontosabb célkitűzések egyike: Japánt szilárdan átvezetni a szovjetellenesség mezsgyéjére, s arra ösztökélni, hogy mindennemű kapcsolatát, önálló világpolitikai kezdeményezését ennek rendelje alá. Washington szemszögéből a NATO után a Japánnal érvényben levő biztonsági szerződés a legfontosabb. A kettő között persze jelentős különbség van: a NATO-nak kiépített az intézményrendszere, míg az amerikai-japán biztonsági szerződés elvileg csak konzultációs kötelezettséget ír elő konfliktus esetén. Japán két szempontból fontos tényező az Egyesült Államok katonai politikájában. Egyfelől mint a Szovjetuniót körülölelő amerikai támaszpontrendszer egyik legerősebb tagja, másfelől mint egy potenciális, a tőkés világ más erőközpontjaival együtt fellépő szovjetellenes katonai hatalom. Ami az előbbit illeti: amerikai csapatok birtokában van öt légi bázis, egy flottaközpont (Jokoszuka), Okinawa stb. Noha az amerikai csapatok
