Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 2. szám - Győri Sándor: Délkelet-Ázsia politikai erőviszonyai az 1980- as évek elején
létszáma az 1952-es 260 ezer főről 1980-ban mintegy 45 ezerre csökkent, ütőerejük minden bizonnyal a sokszorosa a korábbinak. Washington Ázsia-politikájának egyik legfőbb törekvése volt (és várhatóan marad az előttünk álló évtizedben is), hogy katonai erejének lényeges növelésére sarkallja a tokiói kormányt. Ennek a politikának elméleti alapvetését egykor Richard Nixon végezte el ismert Guam-doktrínájában. A japán fegyverkezés ügye azonban kényes téma. A GNP-hez mért százalékos arányt tekintve Japán hadikiadásai viszonylag szerények, a legtöbb NATO-állam megfelelő mutatóinak egyharmadát sem érik el. Az összeg abszolút nagysága azonban jelenleg is több mint 10 milliárd dollár. Ha a NATO szabványa szerint hozzászámoljuk ehhez a járulékos költségeket, az összeg 16 milliárd dollárra szökik fel, s ezzel Japán a hetedik-nyolcadik helyre kerül a világ államainak sorában a hadikiadások összvolumenét tekintve. Ezen nagymértékben változtatni, azaz felgyorsítani a szigetország katonai felzárkózását gazdasági hatalma mellé, roppant összetett, kockázatos fejlemény lenne, s a legmélyebben érintené Északkelet-Ázsia erőviszonyait, továbbá magát a japán belpolitikát. Ismeretes, hogy a szigetországot mint a második világháború kirobbantóinak egyikét saját alkotmánya kötelezi a háborúról mint a nemzetközi viták megoldásának eszközéről való lemondásra. Ennélfogva az önvédelminek nevezett fegyveres erők nagyarányú bővítése mindenekelőtt alkotmánymódosítást igényelne. Hogy ennek milyen belpolitikai következményei lennének, azt érzékelteti P. Trezise volt amerikai külügyminiszterhelyettes véleménye: „Az igazság az, hogy a katonai kiadások növelésének [mármint Japánban] gyenge a talaja. A védelmi erők politikai befolyása minimális. Csak olyan jobboldali csoportok sorolhatók ide, amelyek kívül rekednek a japán politika fő áramlatán, illetve néhány politikus és üzletemberek kis csoportja. Ellene van viszont minden nagyobb politikai párt, az ifjúság, a szakszervezetek, amennyire megítélhető, a közvélemény általában.”19 Japán helyzetét furcsa kettősség jellemzi. Gazdasági értelemben máris világhatalom, az Egyesült Államok mögött a tőkés világ második legerősebb állama. Könnyen lehet azonban, hogy az 1980-as évek végére stratégiailag fontos ágazatokban (számítás- technika, félvezetők, távközlés, vegyipar stb.) megelőzi az Egyesült Államokat is. Ebből annyi egészen biztosan leszűrhető, hogy a ma is feszült amerikai-japán kereskedelempolitikai ellentétek mélyülni fognak, s a tőkés világon belüli gazdasági erőviszonyok eltolódása elkerülhetetlen politikai következményeket is maga után von majd. Annál szembetűnőbb az a végzetes sebezhetőség, amely a szigetország nyersanyag- és energiaellátását, élelmiszer-utánpódását és katonai helyzetét jellemzi. Ebben az értelemben Japánról elég nehéz elképzelni, hogy ugyanolyan megszorítás nélküli, globális nagyhatalom legyen, mint az Egyesült Államok vagy a Szovjetunió. Ez a kettősség igazolja a második világháború utáni japán diplomácia óvatosságát, mindenirányú nyitottságát. Az 1980-as évek Japánjának szükség parancsolta külpolitikai alapfeladata a nemzetközi gazdasági feltételek biztosítása a szigetország továbbra is gyors gazdasági növekedésének fenntartásához, továbbá nemzeti biztonságának megőrzéséhez. Ha Tokió ésszerűen akar eljárni, nincs más választása, mint hozzájárulni a legszélesebb nemzetközi együttműködéshez, a kelet-nyugati kapcsolatok stabilizálásához. Az Egyesült Államok mellett azonban a Japán számára másik fontos állam, Kína is szovjetellenességre ösztökéli Tokiót. Sőt a kínai vezetés ugyancsak a gyors ütemű fegyverkezésre bátorítja a szigetországot, természetesen a „szovjet veszélyre” hivatkozva. Ez elgondolkodtató, hisz Kína nincs ugyanabban a pozícióban, mint a Japánnal 124
