Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 2. szám - Győri Sándor: Délkelet-Ázsia politikai erőviszonyai az 1980- as évek elején
forradalmat például nyíltan úgy értékelik, mint a kínai nép legnagyobb katasztrófáját. Sajnos ezek egyelőre semmiféle hatást sem gyakorolnak Kína külpolitikájára.”14 Hasonlóan nagy nemzetközi érdeklődést keltett a Pravdának nem sokkal Brezs- nyev beszéde után közreadott kommentárja, amely egyfelől úgy vélte, hogy a kínai országos népi gyűlés ülésszakán elhangzott szovjetellenes nyilatkozatok azt sejtetik: a maoista külpolitika változatlan. Másfelől kifejezte azt a hitet, hogy „... a nagy kínai nép a KKP egészséges erői meg tudják őrizni a szocializmus vívmányait országukban, és újra tudják teremteni a barátságot a szocialista közösséghez tartozó testvéreikkel”.« Maga a szovjet álláspont sem tükrözött túlzott optimizmust a szovjet-kínai kapcsolatrendezés gyorsaságát illetően. A viszony mai jellemzői alapján - az ideológiai konfrontáció némi korlátozódása ellenére is - közeli normalizálásra gondolni kis híján utópia. Miközben a kínai vezetés rögeszmés ellenségességgel fogadja a Szovjetunió szinte minden külpolitikai lépését, a szovjet-vietnami kapcsolaterősítéstől kezdve az afganisztáni fordulatig mindenben Kína bekerítésére irányuló törekvést lát, a legélénkebb diplomáciai tevékenységet fejti ki a Szovjetunió elszigetelésére, annak a tézisnek nemzetközi propagálására, hogy Moszkva „... veszélyt jelent Dél-Azsiára, a Perzsaöbölre, a Közel-Kelet olajforrásaira, Észak-Afrikára s végső soron Európára, Japánra s az Egyesült Államokra”.16 A kínai bekerítési tervek fő terepe általános nyugati megítélés szerint a szovjetellenes tartalmú Washington-Tokió-Peking-tengely. Maguk a kínaiak (és az amerikaiak) sem haboznak nyíltan hangoztatni, hogy hosszú távú, globális érdekeik egybeesnek. Tajvan sorsától eltekintve jószerivel semmi sem zavarja többé a két állam összehangolt világpolitikai fellépését. Távoli múltba vész az az idő, amikor Kína maga is a Fehér Ház containment-politikájának célpontja volt. Kína az 1980-as évekkel az Egyesült Államok csendes-óceáni politikájának eszköze, támaszpont nélküli bázisa lehet, mint a stratégiai ellenféllel, a Szovjetunióval szembeni ütközőállam. A gazdaságilag gyenge, politikai megrázkódtatásoktól sújtott Kína azonban csak akkor szolgálhatja eredményesen az ütközőállamhoz fűzött amerikai elképzeléseket, ha megfelelő katonai potenciálra tesz szert, amire önerőből nem képes. Ha viszont az Egyesült Államok hozzásegíti ehhez Kínát, ez olyan fordulat lenne, amely alapvetően érintené a szovjet-amerikai stratégiai egyensúlyon, a bipolaritáson nyugvó világot. S ezzel az egész probléma messze túlnő a Csendes-óceán térségén, világpolitikai síkra terelődik. Nehezen vitatható, hogy a Szovjetunió veszélyeztetve érezhetné magát, ha a sok ezer kilométeres déli határa mentén egy többé-kevésbé kiszámíthatatlan, instabil, a háborút a politika aktív eszközének tekintő, megszállottan szovjetellenes Kínában a katonai csapásmérő képesség meghatározott szint fölé emelkedne. Tehát a Kínával kapcsolatos amerikai dilemma így hangzik: miként lehet felfegyverezni a Kínai Népköz- társaságot úgy, hogy az ne változtassa meg alapvetően a térség erőviszonyait, a szovjetamerikai katonai egyensúlyt, arra azonban mégiscsak rákényszerítse a Szovjetuniót, hogy elfogadja az újabb, tartósnak ígérkező katonai tehertételt, lekötöttséget ? A rövid távú amerikai elképzelések központi eleme, hogy a Szovjetunió kénytelen legyen Európában állomásozó haderejének egy részét átcsoportosítani a kínai határ térségébe. Még a legtöbb washingtoni elemző is bizonytalan a tekintetben, hogy ha Kína egyszer kiépítette korszerű haderejét, mire, hogyan, s főleg kivel szemben használja majd. A kétoldalú kapcsolatokat uraló korábbi ellentétek felszámolása ellenére még élhetnek Washingtonban ideológiai gyökerű aggodalmak, hisz végtére Kína sajátosságaival együtt továbbra is szocialista úton halad. Ennek hatását azonban a gyakorlati politika alakítása során elhomályosítja az a tény, hogy az elmúlt évtizedek Kínájának 122
