Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 2. szám - Győri Sándor: Délkelet-Ázsia politikai erőviszonyai az 1980- as évek elején
éveken át folytatta titkos, majd nyílt tárgyalásait, miközben diplomáciai kapcsolatuk nem volt, s ma sincs még. Mindenesetre a vietnami diplomácia rugalmasságát, kompromisszumkeresését bizonyítja Nguyen Co Thach külügyminiszternek az ENSZ-közgyűlés 1980 őszi általános politikai vitáján elmondott beszéde. Thach bírálta a nemzetközi konferencia tervét mint Kambodzsa belügyeibe való beavatkozási kísérletet, egyidejűleg azonban kilátásba helyezte a vietnami csapatok részleges visszavonását. Kijelentette továbbá: „Vietnam kész azonnali tárgyalásokra a Kuala Lumpur-i nyilatkozat, a Kuantan-elv és a vientiane-i állásfoglalás alapján.”12 Indokína külügyminiszterei 1981 januárjában, Ho Si Minh-városi tanácskozásukon újabb kompromisszumos javaslatot tettek. Az értekezletről kiadott nyilatkozatukban felkínálták az azonnali, de részleges vietnami csapatkivonást Kambodzsából, ha Thaiföldön megszűnnek a pol potista támaszpontok, lefegyverzik a többi reakciós khmer erőt is, s a határtól távolabbra, táborokban gyűjtik össze őket. A tanácskozás elutasította a nemzetközi Kambodzsa-értekezlet gondolatát, s helyette kettős ellenjavaslattal élt: 1. Indokína országai készek kétoldalú, a békés egymás mellett élést rögzítő szerződést kötni Kínával. 2. Indokína és az ASEAN államai tartsanak regionális konferenciát a kölcsönös érdeklődésre számot tartó kérdésekről. A válságövezettel foglalkozó eddigi fejtegetéseink során is érintettük már a regionális közép- és a nagyhatalmak kölcsönös kapcsolatait. Viszonyuk várható alakulása nyilvánvalóan mélyen befolyásolja a térség jövőjét. Napjaink helyzetképe kissé leegyszerűsítve így fest: az egyik oldalon formálódik egy újfajta háromszög: a Peking- Tokió-Washington-tengely, a másik oldalon szilárdul a Szovjetunió és Indokína szövetségi rendszere, s valahol a kettő között, közelebb a „háromszöghöz”, az ASEAN. Ha azt jósoljuk, hogy ez a kép nem módosul lényegesen az 1980-as években, implicite feltételezzük a szovjet-kínai viszony, az amerikai-japán kapcsolatok stb. változatlanságát. Jogos-e ez? Jóllehet e sorok írásakor semmi jele annak, hogy a kínai vezetés akárcsak enyhítene is merev szovjetellenességén, abból kiindulva, azonban, hogy a világpolitikában mozdulatlan, megváltoztathatatlan helyzetek nincsenek, elképzelhető: az 1980-as évek Kínája a mélyreható belpolitikai és gazdasági változások, reformok után esetleg realisztikusabb irányt vesz a külpolitikában is. Legalábbis kialakít egy olyan ésszerű, békés egymás mellett élésen nyugvó kapcsolatot a Szovjetunióval, mint amilyen a szocialista és a tőkés országok viszonyát jellemzi napjaink Európájában. Bizonyos finom pályamódosítást vélt felfedezni a nyugati sajtó a Zsenmin Zsipao, a kínai pártlap 1980. április 2-i állásfoglalása alapján, amely tévesnek minősítette az 1964-ben megjelent ún. kilenc írást. Ezek többek között revizionizmussal vádolták a Szovjetuniót. A tekintélyes párizsi Le Monde Diplomatique szerint „... az 1964-es elvek megtagadása után az a dilemma került reflektorfénybe: vajon a revizionizmus-tétel átértékelése a szovjetekhez való közeledés kezdetét jelenti-e?” A szónoki kérdésre maga a lap adott reális feleletet, mondván: „Óvatosan kell bánni az ilyen megállapításokkal.”13 A kínai politika arculata jelenleg kettősnek nevezhető, bizonyos szakadék van kialakulóban a bel- és a külpolitikai szemléletmód között. Leonyid Brezsnyev tavaly augusztusi alma-atai beszédében így értékelte a kínai változásokat: „Ebben az országban most komoly belső folyamatok mennek végbe. Ezek szemmel láthatóak, de valódi jelenségüket még nyilván korai lenne értékelni. Az világos, hogy nyílt vagy hallgatólagos bírálattal illetik elméletben is s az ország belső gyakorlatában is Mao Ce-tung néhány koncepcióját, amelyeknek semmi közük a szocializmushoz. A hírhedt kulturális i2r
