Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 2. szám - Makai György: A fejlődő országok és a közel-keleti kérdés
Arábia csatlakozik majd a Camp David-i megállapodásokhoz, s igaz-e az, hogy Carter elnök az iráni forradalom láncreakciójától tartva úgy íratta alá a békeszerződést, hogy maga is tisztában volt a tervezett palesztin autonómia abszurd jellegével? A lényeg az, hogy Szadat útja és annak következményei fokozták az amúgy is megosztott arab világ megosztottságát, elmélyítették a törésvonalakat, megnehezítették a PFSZ helyzetét, de ugyanakkor megoldatlanul hagyták az alapvető problémákat: a palesztin problémát és Jeruzsálem kérdését. Az Egyesült Államoknak most sem sikerült, s nem is sikerülhetett a kör négyszögesítése: noha az 1973-as olajárrobbanás következtében rendkívüli mértékben növekedett a nagy amerikai monopóliumok és multinacionális társaságok gazdasági súlya a térségben, kialakult a petrodollárok fantasztikus körforgása (Szaúd-Arábia például tavaly 100 milliárd dollárt kapott olajáért a fejlett tőkés országoktól, s csaknem ennyiért vásárolt beruházási javakat, fegyvereket, fogyasztási cikkeket stb.), erre a gazdasági alapra Egyiptom megnyerése ellenére sem sikerült ráemelni a kívánatos politikai építményt, éppen a palesztinok és Jeruzsálem miatt. Az amerikai imperializmus ugyanakkor kísérletet tett arra, hogy a fejlődő országok mozgalmain belül elterelje a figyelmet a közel-keleti és a palesztin problémáról, s ezzel összefüggésben a térség imperialista politikájáról. Ezt szolgálta az úgynevezett kambodzsai, majd az afgán kérdés előtérbe állítása, illetve a szadati politika védelme. E kísérletek terepe volt az el nem kötelezett országok 1979. szeptemberi, havannai csúcsértekezlete, majd az 1981. februári új-delhi külügyminiszteri tanácskozás, továbbá az Iszlám Konferencia Szervezetének 1980. januári és májusi külügyminiszteri konferenciája, valamint az 1981. januári taifi csúcsértekezlet. III. A havannai csúcsértekezlet volt az el nem kötelezettek mozgalmának első magas szintű tanácskozása, amely rendkívül alaposan és igen sokoldalúan vitatta meg a közel-keleti és a palesztin kérdést (a zárónyilatkozat oldalakon át elemezte a helyzetet, a határozat 26 pontban összegezte az el nem kötelezettek álláspontját). Noha a néhai Tito elnök számos kérdésben nem értett egyet Castróval, a csúcs- konferencia házigazdájával, beszédének a Közel-Kelettel foglalkozó része figyelemreméltó tömörséggel összegezte a lényeget: „A Közel-Keleten makacsul folytatódik az izraeli agresszió és az arab országok területeinek megszállva tartása. Ez az ENSZ alapokmányában rögzített elvek durva megsértése. Évek óta akadályozzák Palesztina arab népe törvényes jogainak érvényesítését. És éppenséggel a palesztin kérdés a közel-keleti kérdés magja. Rendezése nélkül nincsen igazságos béke és tartós biztonság az egész térségben. Reálisan szemlélve nyíltan ki kell jelentenünk, hogy a külön utak nem vezetnek el oda. Az átfogó és igazságos rendezés megköveteli a összes érdekelt fél egyenjogú részvételét, ideértve a PFSZ-t is. Ennek a rendezésnek biztosítania kell Izrael kivonulását az összes megszállt területről, valamint Palesztina arab népének jogát a függetlenségre és a saját államra. Ez az egyetlen út, amely a térség valamennyi országa békéjéhez, biztos határaihoz és biztonságához vezet. Az a véleményem, hogy egy ilyen rendezést mindenekelőtt az ENSZ keretei között kell keresni.” Tito elnök óvatosan fogalmazott, nem ítélte el expresses verbis Szadat politikáját és az Egyesült Államok felelősségét. A zárónyilatkozat és a határozat nem volt ilyen óvatoskodó. Fontosabb elemei:- Izraelt az Egyesült Államok támogatása bátorítja a megszálló politika folytatására, új telepek létesítésére. 105
