Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 1. szám - Szerb István: Az Egyesült Államok Kína-politikája: újabb szakasz kezdetén?
A megindult folyamat azonban már előrehaladt, s az ilyen és ehhez hasonló óvatos, mértéktartó formában megfogalmazott fenntartások már nem tudták befolyásolni az amerikai vezetés és a kínai vezetők Teng-féle szárnya közötti kapcsolatokat. 1978. október 24-én James Schlesinger energiaügyi miniszter érkezett kéthetes látogatásra a KNK-ba, a megindított technológiaátadással összefüggésben. (Schlesinger még hadügyminiszterként, 1973-1974-ben felvetette a Kínával kialakítandó katonai kapcsolatok lehetőségét. Talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy ő volt a kapcsolatok ez irányú fejlesztésének első kormányszintű szószólója.) Carter és Hua Kuo-feng 1978. december 17-én bejelentette, hogy a két ország 1979. január i-től diplomáciai kapcsolatot létesít egymással. A tényről közös közlemény jelent meg, amelyben: „Az Egyesült Államok kormánya a KNK kormányát Kína egyetlen törvényes kormányának ismeri el. Ezen belül az amerikai nép kulturális, kereskedelmi és más, nem hivatalos kapcsolatokat tart fenn Tajvan népével.” „A KNK és az Egyesült Államok ismételten megerősíti azokat az elveket, amelyekben a felek a Sanghaji Közleményben állapodtak meg.” A közös közleménnyel egyidejűleg a kínai kormány olyan értelmű nyilatkozatot tett közzé, hogy a kínai-amerikai kapcsolatok normalizálását akadályozó tajvani probléma a Sanghaji Közlemény szellemében rendeződött, Tajvannak az anyaországhoz való visszatérése, az ország egyesítése pedig teljes mértékben Kína belügye. A diplomáciai kapcsolatok felvételét bejelentő pekingi sajtóértekezletén Hua Kua-feng viszont arról volt kénytelen szólni, hogy; „A tárgyalásokon az Egyesült Államok említést tett arról, hogy a normalizálást követően folytatni fogja korlátozott mennyiségű fegyverzet eladását Tajvannak, védelmi célokra. Világossá tettük, hogy a legteljesebb mértékben ellenezni fogjuk ezt.” . . . „így ebben a kérdésben a két fél álláspontja között különbség van. Mindazonáltal megállapodásra jutottunk a közös közlemény ügyében.” A kínai-amerikai diplomáciai kapcsolatok felvételével (anélkül azonban, hogy a tajvani kérdés Kína számára kedvező rendezéséhez az Egyesült Államok végül is hozzájárult volna) az amerikai vezetés feltehetően a rendelkezésre álló leghatékonyabb eszközt vetette be a kínai vezetésen belüli harc befolyásolására, a Teng-csoport pozícióinak meghatározóvá tétele érdekében. A kínai-amerikai diplomáciai kapcsolatoknak a - lényegében véve a „két Kína” elmélet de facto elismerése alapján való - felvétele Teng részéről nyilván összefüggésben volt Vietnam elleni terveivel is. Teng Hsziao-ping továbbá azért fogadta el a kompromisszumot, mert helyzetének megszilárdításához olyan eredményekre volt szükség, amelyek gazdaságfejlesztési irányvonalának realizálását előmozdítják. Az a tény azonban, hogy az Egyesült Államok még 1978 végén sem adta fel tajvani pozícióit, világosan mutatja, milyen komoly kétségei voltak az amerikai vezetésnek a Kínával való szorosabb együttműködést sürgető szárnyá22
