Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 2. szám - Tóthné Nagy Magdolna: Az el nem kötelezett országok mozgalmának történetéről
algíri S2ellem, és világosan látták, hogy mi az oka a fejlődő országok nehéz helyzetének, mi a célja a nyugati taktikának. Annak ellenére, hogy gyakran a „fejlett-fejlődő” országok megfogalmazást használták, s a „fejlett országok” együttes felelősségéről beszéltek, egyértelműen a Nyugatnak címezték kritikájukat. Változások a hetvenes évek közepén. A havannai csúcskonferencia A hetvenes évek közepén a fejlődő világ térségeiben végbemenő társadalmi-gazdasági folyamatok több szempontból is rendkívüli figyelmet keltettek. Egyrészt a két világrendszer közötti viszonylagos erőegyensúly elvén alapuló enyhülés természetes velejárója volt, hogy a fejlődő világ jelentősége megnőtt. Az adott helyzetben ugyanis egyedül ebben a térségben történhetett változás, az egyik vagy a másik fél befolyásának növekedésével. Másrészt az említett térségben olyan folyamatok mentek végbe, amelyek a korábbihoz képest minőségileg új szakasz kezdetét jelezték. Az 1950-es, 1960-as évek eseményeitől eltérően, amikor az arab világban és Afrikában a haladó nemzeti burzsoázia és a középrétegek vezetésével nemzeti demokratikus forradalmak eredményeként alakultak meg haladó rendszerek (például Egyiptomban, Szíriában, Irakban, Ghánában, Guineában), a hetvenes években Angolában, Mozambikban, Etiópiában, Afganisztánban, a Jemeni Népi Demokratikus Köztársaságban és Bissau-Guineában új, népi demokratikus jellegű forradalmak zajlottak le. Az ezek eredményeként létrejött, szocialista orientációjú rendszerek további fejlődésüket a tudományos szocializmus alapján marxista- leninista jellegű pártok vezetésével a szocialista közösséggel való szoros együttműködésben képzelik el. E folyamatok a szocialista országok részéről is más hozzáállást, a korábbinál aktívabb és közvetlenebb politikát tettek szükségessé. Az említett tényezők, kiegészítve azzal, hogy a fejlődő világ más térségeiben (Délkelet-Azsia, Közép- és Közel-Kelet) egymást követték a feszültséget fokozó események, arra késztette az imperialista hatalmakat, hogy megfelelő stratégiát dolgozzanak ki a szocialista közösség befolyásának megállítására, és fokozottabb szerepet tulajdonítsanak a meglevő és megnyerhető szövetségeseknek a fejlődő országok körében, s elsősorban az afrikai kontinensre koncentráljanak, ahol helyzetük a legkedvezőtlenebbül alakult. A Carter-kormány az enyhülési folyamat haladását és a SALT-II. kimenetelét egyrészt összekapcsolta a Szovjetunió és Kuba Afrikában játszott szerepével, másrészt az afrikai kontinens egyes országaival igyekezett fokozottabban együttműködni, nagyobb amerikai anyagi elkötelezettség, az afrikai viták békés megoldása, az afrikai nacionalizmus tiszteletben tartása, a jogos védelmi igények támogatásának ígéretével.17 Az Egyesült Államok a „békés megoldás” jelszavát hirdetve próbálkozott Afrika déli térségei problémáinak rendezésével, saját és más nyugati érdekek átmentésével Rhodesiában és Namibiában, a „belső megoldást” támogatva.18 A kontinens államai a nyugati hatalmak és elsősorban az Egyesült Államok új Afrika-politikájára a belső helyzetükből fakadóan különbözőképpen reagáltak. Az ellentétek rendkívül élesen jutottak kifejezésre az Afrikai Egységszervezet 1978. júliusi, khartumi csúcsértekezletén. Angola és Etiópia esetében az afrikai országok többsége az AESZ normáival összeegyeztethetőnek ítélte meg Kuba segítségnyújtását. A zaire-i események kapcsán viszont a csúcsértekezleten a külföldi hatalmak beavatkozását, s e címszó alatt a Szovjetunió és Kuba elítélését próbálták középpontba állítani a reakciós afrikai országok. Ezzel a haladó afrikai országok a leghatározottabban szálltak szembe. 69
