Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1981 (8. évfolyam)
1981 / 1. szám - Kovács István: Az amerikai elnökválasztás után
ni Times megállapította: „Carter akkor volt elnök, amikor az amerikai népnek meg kellett emésztenie a csökkenő gazdasági lehetőségek és a világban csökkenő hatalma tényét.” S mivel a vereség általában jó tanítómester, Carter immár közvetlenül a választások után kijelentette: bizonyos, hogy Reagant is „megbénítja” majd azoknak a nehézségeknek a többsége, amelyekkel a Fehér Házban töltött négy év alatt ő is szembe került. A bénító tényezők között említette „azokat a könyörtelen történelmi folyamatokat, amelyeket már nem tudunk úgy befolyásolni, mint korábban tettük”. * Az Egyesült Államok várható külpolitikájának elemzése előtt érdemes emlékeztetni a múltra. Korábban - a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején - az amerikai uralkodó körök elismerték, hogy a különböző társadalmi rendszerű országok békés egymás mellett élésének nincs ésszerű alternatívája. Elődjétől eltérően a hatalomra került Carter-kormányzat azonban hamarosan annak a meggyőződésének adott hangot, hogy az Egyesült Államoknak — úgymond - nem kell „kétségbeesetten ragaszkodnia” a status quo-hoz a világban, amely jelenleg a viharos és dinamikus változások korát éli, így teljességgel lehetséges e változásokat az Egyesült Államoknak jobban megfelelő irányba terelni. „Ahelyett, hogy az erőegyensúly alapján a status quo megőrzésére törekednénk - hangoztatta Brzezinski - mi a globális változásokat a reális valóság tényeként igyekszünk felfogni, de megpróbáljuk ezeket olyan konstruktív irányba terelni, amely összeegyeztethető az amerikai elvekkel, az amerikai érdekekkel, s megfelel azoknak.” Ez a kijelentés 1977-ben hangzott el, s akkor még némileg ködösnek tűnhetett. Ma már világos, hogy a Carter-adminisztráció éveiben ennek jegyében retrográd fordulatot hajtottak végre; fordulatot az erőpolitika felé egy olyan elképzelés jegyében, hogy az amerikai érdekek érvényesítése csakis erő és elhatározás kérdése. A Carter-kormányzat alatt jól nyomon követhető volt a militarizálódás egyik legveszélyesebb formája: nevezetesen az, hogy a politikai döntéshozatal főleg katonai szempontok alapján történt. Mindaz, ami még kissé ködösnek tűnt 1977-ben, sokkal világosabb volt 1980-ban, amikor az Egyesült Államok elnöke az Unió helyzetéről szóló évi üzenetét közzé tette: „Minden árat meg kell fizetni, amely szükséges lesz, hogy a világ leghatalmasabb országa maradjunk” - jelentette ki. Az elnök ugyanakkor a nemzettől „gazdasági áldozatokat”, más szóval, „bármilyen teher” elviselését követelte. Az Egyesült Államok „létérdekei” körének meghatározása során, Carter az amerikai nagyhatalmi „felelősséget” kiterjesztette Ázsiára és Afrikára, a Távol-Keletre, a Közép- és a Közel-Keletre, Latin- Amerikára, egyszóval az egész világra. Tudtul adta, hogy a „felelősség megszilárdítása kedvéért Washington mindenféle lépésre hajlandó, egészen az Egyesült Államok fegyveres erőinek alkalmazásáig”. Már ennek az elnöki üzenetnek az ismeretében idézte a Time című amerikai 9
