Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1980 (7. évfolyam)
1980 / 1. szám - Gál G. Tamás: A namíbiai kérdés
ajánlásokat támogató politikai pártok akadálytalanul jutottak a mandátumokhoz. Az ország népének igazi érdekeit képviselő SWAPO törvénytelennek minősítette a délafrikai fegyveres erők jelenlétében, a demokratikus szervezetek és személyek ellen alkalmazott terror közepette megrendezett választásokat, s bojkottálta azokat. A választásokat, a nemzetgyűlés összehívását a hivatalos dél-afrikai propaganda az igazi függetlenség irányában tett lépésnek igyekezett feltüntetni. A dél-afrikai kormány áltai kinevezett főadminisztrátor (Adnistrator-General), M. T. Steyn a nemzetgyűlés első ülésén képmutatóan arról beszélt, hogy a nemzetgyűlés megalakításával Namíbia „az ígéret földjére lépett, ahol igazi beleszólása van saját ügyeibe”.13 E beleszólás jegyében a főkormányzó rendelkezett a Windhoektől Ovamboföldig terjedő szigorú biztonsági zóna kialakításáról, melyben a dél-afrikai fegyveres erők létszámát tovább növelik. A dél-afrikai katonaság és rendőrség szinte korlátlan jogkört kapott letartóztatások foganatosítására. Megszületett az új formula is a dél-afrikai katonaság namíbiai állomásoztatásának igazolására. „A dél-afrikai egységek védelmi funkciót látnak el. A namíbiai nép kérésére védelmet nyújtanak annak” — jelentette ki R. F. Botha dél-afrikai külügyminiszter. A fajüldöző rezsim egyre gyakrabban érvel a csalárd módon létrehozott namíbiai nemzetgyűlés állásfoglalásaival, melyek alapján „a namíbiai néptől kapott megbízatásra”, a „namíbiai nép érdekeinek képviseletére” hivatkozik. A dél-afrikai fajüldöző rezsim következetesen folytatja gyarmatosító politikáját, befolyásának átmentését a változó körülmények között, miközben állandóan hangoztatja készségét a valamennyi érdekelt fél — köztük az ENSZ és a SWAPO — részvételével folytatandó tárgyalásokra. Ezek meghiúsulásáért a felelősséget a SWAPO-ra, az öt afrikai frontországra s nem egyszer — tőlük való függetlenségét bizonyítandó — a nyugati hatalmakra igyekszik hárítani, melyek kompromisszumos tervet terjesztettek elő a namíbiai kérdés tárgyalások útján történő rendezésére. Az öt nyugati hatalom rendezési terve Namíbia a hetvenes években fontos helyet kapott a nyugati országok afrikai politikájában, amit a nemzeti felszabadító mozgalom fegyveres harcának győzelmétől való félelem magyaráz. Meghatározó volt az Egyesült Államok állásfoglalása. A Nixon-, illetve Ford-kormányzat idején Kissinger koncepciója érvényesült; először a sürgető rhodesiai és namíbiai problémát kell rendezni a dél-afrikai térségben, s csak azután kell foglalkozni a Dél-afrikai Köztársasággal, mint afrikai és nemzetközi konfliktusforrással. A sowetói események, a dél-afrikai nemzeti felszabadító harc (amely szorosan összekapcsolódik az egyre élesedő osztályharccal) fokozódása arra kényszeríti a Dél-Afrika jövőjéért aggódó nyugati hatalmakat, hogy a három terület helyzetét egyidejűleg tanulmányozzák. A Dél-afrikai Köztársaság nemzetközi és afrikai realitásokat figyelmen kívül hagyó magatartása, az ENSZ-szel szembeszegülő Namíbia-politikája arra késztette a Biztonsági Tanács nyugati tagjait (az Egyesült Államokat, Nagy-Britanniát, Franciaországot, a Német Szövetségi Köztársaságot és Kanadát), hogy olyan kompromisszumos 73
