Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1980 (7. évfolyam)
1980 / 4. szám - KÖNYVEKRŐL - A kereszténydemokrácia Nyugat-Európában (1944-1958) (Réti György)
között. Ezután azonban az MRP vezetése meghasonlott, a párt frakciókra szakadt fel- morzsolódását az 1959-es belső reform sem állíthatta meg. A párt fokozatosan elszigetelődött, mert nem tudta megnyerni sem a bal- sem a jobboldal bizalmát. Nem vált népszerűvé kül- és gyarmatpolitikája sem. Mindennek következtében - emeli ki Gazdag Ferenc - az MRPnem tudott a francia burzsoázia érdekeit hosszú távon rugalmasan képviselő tömegpárttá válni. Farkas László tanulmánya a nyugatnémet Kereszténydemokrata Unióval (CDU) foglalkozik. A második világháborút követően a német katolikus püspöki kar felmérte a bekövetkezett nemzeti tragédia nyomán a katolikus tömegekben kialakult gyökeres újrakezdés igényét és a korábbi katolikus Centrum helyett egy új, keresztény felekezetközi párt támogatása mellett döntött. Ezt a gondolatot a protestáns egyházak is elfogadták. Farkas László részletesen ismerteti a különböző megszállási övezetekben és tartományokban kialakult kereszténydemokrata frakciókat és azt a folyamatot, amelynek eredményeként a kölni csoport vezetője, Adenauer fokozatosan magához ragadta a párt vezetését és kialakította ún. „kancellárdemokráciáját”. A CDU megszervezése idején az egyes regionális uniópártokon belül jól érzékelhetően jelentkezett a szociális irányzat antika- pitalizmusának és a liberális frazeológiájú konzervatív polgári irányzat törekvésének kettőssége. A CDU, amely kezdetben középen jelölte ki a helyét, gyors ütemben tolódott jobbra. Demokratikus-antifasiszta jellege veszített súlyából - majd puszta verba- lizmussá vált -, és politikájában a hangsúly a klerikális, antiszocialista-antikommunista törekvésekre helyeződött. Az uniópártok 1949- ben előbb hódították meg az NSZK kormányzó pozícióját, mintsem szövetségi szintű pártszervezettel rendelkeztek volna. Ez utóbbi létrehozására az 1950 októberében Goslarban megrendezett első szövetségi uniókongresz- szuson került sor. A bajor unió (CSU) kívül maradt az egyébként erősen föderalisz- tikus felépítésű CDU-n. A két egymástól formálisan független párt 1949-ben lépett közösségre a Bundestagban. A szerző megállapítja, hogy a párt föderatív struktúrája, a tartományi pártszervek autonómiája miatt a CDU tartományi pártok laza uniójaként fogható fel. A CDU szociális összetétele nagyon heterogén, ami állandó feszültségforrást jelent a pártban. Az unió sokat hangoztatott keresztény mivolta ellenére sem egységes ideológiájú „világnézeti” párt. Ideológiai-eszmei bázisa a kereszténykatolikus gondolatvilág és a XX. századi neoliberalizmus összefonódása, amelyhez a magántulajdon védelme és az osztálybéke szükségességének hangoztatása biztosította a közös platformot. A CDU az ötvenes években az összes antikommunista erő központjává vált. Összefonódva az államhatalommal, a monopolkapitalizmus vezető személyiségeivel és a keresztény egyházakkal, a CDU világnézetileg eklektikus, széles választási érdekszövetséget alkotott, amelynek célja a kormánytöbbség és ezen keresztül az uniópártok hatalmának megőrzése volt. A szerző azután taglalja a CDU Adenauer utóda, Erhard által kidolgozott gazdaságpolitikáját. Erhard a „szociális piacgazdaságot” a szocializmus és a kapitalizmus melletti olyan harmadik útnak tekintette, amely egyaránt kiküszöböli a kapitalizmus és a szocializmus negatív jelenségeit. Valójában azonban az NSZK nem egy harmadik úton haladt - mutat rá a szerző -, hanem olyan gazdasági rendszert testesített meg, amelyben a tőkésállam sokoldalú támogatásával a monopóliumok uralják a gazdasági életet. Az állandó gazdasági expanzió közepette az NSZK-ban jelentősen emelkedett a munkás- osztály életszínvonala is. Mivel az NSZK az ötvenes években gazdaságilag az antikommunista front előretolt bástyájává vált, az amerikai imperializmus és a nyugatnémet revan- sizmus vezető körei számára a belső szociális béke biztosítása alapvető fontosságú volt. Az Adenauer korszak ugyan átnyúlt a hatvanas évekre is, de a kancellár pályafutásának zenitjére az 1957-es választási győzelemmel érkezett, amikor az uniópártok abszolút többséget szereztek - állapítja meg Farkas László. A CDU bajor testvérpártját, a Keresztényszociális Uniót (CSU) Kiss J. László tanulmánya mutatja be. Ismertetve a párt 1945-ben történt létejöttének előzményeit és körülményeit megállapítja, hogy a CSU a munkás- mozgalmat kivéve a bajor történelmi kontinuitás legkülönbözőbb áramlatait egyesítette magában. A pártban a monarchista színezetű föderalista és katolikus, a konzervatív ideológia éppúgy megtalálható volt, mint a felekezetköziséget hirdető liberálisabb föderalista szellem, valamint az újjáépítésnek az a pragmatizmusa, amely az erőteljes tőkés iparosodás érdekeivel is kapcsolatot talált. 140
