Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1980 (7. évfolyam)
1980 / 4. szám - KÖNYVEKRŐL - A kereszténydemokrácia Nyugat-Európában (1944-1958) (Réti György)
A bajor föderalizmus kettőssége abban áll, hogy nemcsak a porosz militarizmussal és centralizmussal való szembenállást képviselte, hanem az „északi progresszív fejlődéstől való elzárkózást is. A CSU nem jelentette az egykori Bajor Néppárt egyszerű feltámasztását, de örökölte konzervatív és jobboldali jellegét. A CSU 1946 decemberében Eichstatt- ban elfogadott első programja magában foglalta a bajor keresztényszocializmus úgyszólván minden lényeges elemét: a hivatásrendi - vagyis osztályharcot tagadó - társadalom szükségességét, a liberalizmussal és a baloldali munkásmozgalommal való szembenállást, az állam és az egyház szoros szövetségét - az egyház kultúrpolitikai monopóliumával -, a föderalista ideológiát, a kommunizmussal szembeni bajor védőbástya gondolatát és az európai konföderáció eszméjét „a kereszténynyugati kultúra közös megőrzése és továbbvitele érdekében”. 1946-1954 között a CDU volt Bajorország legjelentősebb kormánypártja. Az 1954- es választásokon is relatív győzelmet aratott, de - elsősorban a felekezeti oktatás kérdésében vallott intranzigens nézetei miatt - végül is ellenzékbe szorult. Az ellenzékben eltöltött három év a párt belső erőviszonyainak átrendeződéséhez vezetett. A CSU szélsőségesen konzervatív szárnya visszaszorult, és előtérbe került a J. Müller vezette liberális-pragmatikus szárny, amely támaszát jórészt a nagytőkések és nagybirtokosok körében találta meg. Az időközben jelentős karriert befutott F. J. Strauss ennek a szárnynak lett a legfőbb képviselője. A szerző megállapítja, a párt 1957-ben elfogadott új programja levonta a tanulságokat a CSU korábbi politikájából. Társadalom- politikai kérdésekben átvette a katolikus szociális doktrína gonolatait az osztályharc elvetéséről, valamint a munkaadók és munka- vállalók szociális partnerségéről. Továbbra is elvetette az állami iskola monopóliumának elgondolását, a felekezeti paritás, a tolerancia és a lelkiismereti szabadság hangsúlyozásával azonban a korábbi kultúrpolitikai elveknél lényegesen liberálisabbnak mutatkozott. A párt belső élete változatlanul tekintélyelvű maradt, a pártdemokrácia ezután sem érvényesült. A CDU és a CSU szövetségét elemezve a szerző kijelenti, hogy emögött a fejlettebb észak-német burzsoázia, valamint a bajor nagybirtokosok és polgárság érdekközössége húzódik meg. Ez lehetővé tette, hogy a CSU antiliberális politikai hagyományait egyeztesse a nyugatnémet nagyburzsoázia neoliberalizmusát és a szociális piacgazdaság ideológiáját hirdető CDU-val. Az alapvető érdekközösség ellenére a két párt viszonyában korán megmutatkoztak a latens versengés jelei is. Ez a dél-német burzsoáziának és földbirtokosoknak a kereszténydemokráciánál konzervatívabb sajátosságaiból származott - állapítja meg a tanulmány. így a CSU politikai értelemben egyre inkább a CDU jobboldali szárnyává, s végső soron az NSZK politikai életében a jobboldali, konzervatív alternatíva képviselőjévé vált. Mindez a külpolitika területére is kiterjedt. A CSU jogot formált magának arra, hogy testvérpártját, a CDU-t esetenként „jobbról” bírálja, és így a jobboldalon a maga számára sajátítsa ki a „külpolitikai korrektívum” szerepét. A kötet utolsó tanulmánya - Madaras Éváé - az Osztrák Néppárt (ÖVP) 1945- 1960 közötti tevékenységét ismerteti. Az 1945 áprilisában alapított párt felhasználta a második világhábrú előtt kormányzó Keresztényszocialista Párt szervezeti kereteit, de programnyilatkozatában határozottan állást foglalt a parlamenti demokrácia mellett, és proklamálta a felekezeti jelleg időszerűtlenségét. A párt azonban határozatlan volt a Dollfuss-Schuschnigg-féle keresztényszocialista múlt megítélésében. A történeti kritika hiánya viszont megkérdőjelezte az 1945-ös pártprogram azon részét is, amely hitet tett Ausztria demokratikus újjászervezése és „igazi szociális állammá változtatása” mellett. Az ÖVP és az egyház viszonyát illetően Madaras Éva megállapítja, hogy mindkét fél hangsúlyozta különállását, de közben kimutatta egymás iránti rokonszenvét. Az egyház kultúr- és szociálpolitikai elvei lényegileg megegyeztek az ÖVP programjával. Ausztriában 1945 és 1966 között a néppártiszociáldemokrata koalíció gyakorolta a politikai vezetést, amelyben a kancellár mindvégig néppárti, a köztársasági elnök szocialista volt. A háború utáni Nyugat-Európa e legtartósabb koalícióját elősegítette a két párt viszonylagos erőegyensúlya, közös antikom- munizmusa és a közös kormányzás sikerei: a gazdasági stabilizáció, az „osztrák gazdasági csoda”, valamint az állami önállóság és a nemzeti szuverenitás visszanyerése 1955-ben. A tanulmány részletesen ismerteti az ÖVP pártpolitikai harcait és pártprogramjának
