Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1980 (7. évfolyam)
1980 / 4. szám - KÖNYVEKRŐL - A kereszténydemokrácia Nyugat-Európában (1944-1958) (Réti György)
DC erőteljesen hangsúlyozta a marxista pártokkal való kibékíthetetlen ideológiai ellentéteit, és a keresztény civilizáció védelmezőjének tüntette fel önmagát. Az olasz kereszténydemokrácia kiemelkedő vezetője, A. de Gas- peri 1945 decembere és 1947 májusa között három koalíciós kormány élén állott. E másfél év alatt a DC fokozatosan háttérbe szorította koalíciós partnereit, a kommunista és a szocialista pártot, és lehetővé tette, hogy a monopoltőke - konszolidálva hatalmát, - megakadályozza a beígért reformok megvalósítását. A köztársaság kikiáltása és a haladó alkotmány elfogadása után felmerült a kérdés, hogy Olaszország a demokrácia továbbfejlesztése vagy a kapitalista restauráció útján halad-e tovább. De Gasperi pártja az utóbbit válaszotta: az 1947 májusában megalakított kormányából már kirekesztette a kommunistákat és a szocialistákat. Ezzel véget ért a DC és a marxista pártok három éven át tartó együttműködése, s megkezdődött a DC egyeduralmának az időszaka. Az 1948. áprilisi választási győzelmét de Gasperi az ún. centrista formulában kívánta realizálni, szembeszállva mind a jobboldali, mind a baloldali „szélsőségekkel”. Ellenállt ugyan a kommunista és szocialista párt betiltását célzó követeléseknek, de hagyta, hogy belügyminisztere M. Scelba kegyetlenül elfojtsa a munkás- és parasztmegmozdulásokat. A munkásosztály egységének megbontására önálló katolikus szakszervezetet hoztak létre. Az Einaudi és Pella nevével fémjelzett gazdaságpolitikával konzervatív, monopoltőkés konszolidációt valósítottak meg. Ezt segítette a Marshall-tervhez, majd a NATO-hoz való csatlakozás is. A tanulmány utolsó fejezete arra ad választ, hogy a DC-nek hogyan sikerült elkerülnie a többi nyugat-európai kereszténydemokrata párt sorsát, a hanyatlást. A DC 1953. évi választási kudarca után a párt élére a „változó valósághoz történő alkalmazkodást” és a „parancsolóan szükséges reformok” programját hirdető Fanfani és követői kerültek, akik az olasz „gazdasági csoda” hullámain, az állammonopolista kapitalizmust megerősítve és a DC-t ahhoz kötve szilárdították meg a párt helyzetét. A szerző fontosnak tartja annak kiemelését, hogy az állammonopolista kapitalizmus intézményeivel való szoros ösz- szefonódás mindmáig a DC erejének és élet- képességének egyik legfőbb tényezője. Gazdag Ferenc tanulmányában a francia Népi Köztársasági Mozgalom (MRP) ideológiáját és gyakorlati tevékenységét elemzi. Bevezetőjében kiemeli, hogy a kollaboráns felső papságtól eltérően a francia katolikusok jelentős szerepet játszottak az ellenállásban, ami rányomta bélyegét a háború utáni francia kereszténydemokrata mozgalomra. Az 1944 végén megalakult MRP a múlt hibáit úgy vélte kijavíthatónak, ha összebékí- tik „az egyén jogait a keresztény ihletésű demokráciával”. Az MRP 1945-1947 között a legnagyobb francia pártok közé emelkedett, amelyet a katolikus sajtó, a katolikus szak- szervezetek, a klérus és a legkülönbözőbb társadalmi egyesületek támogattak. Heterogén társadalmi bázisának magyarázata abban található, hogy a polgári rendszer javított formájának létrehozását hirdető pártot támogatták, mindazok, akik egy baloldali fordulatot elfogadhatatlannak tartottak. A tanulmány részletesen elemzi az MRP 1945-ben elfogadott programját, kimutatva annak eklektikus, de a nyugat-európai kereszténydemokrata pártok többségénél bal- oldalibb jellegét, amit a szerző a laikus tendenciák fokozottabb érvényesülésének tulajdonít. A párt ideológiai-politikai eklekticizmusát a legfrappánsabban kiemelkedő vezetőjének G. Bidault-nak az a kijelentése tükrözi, miszerint az MRP feladata, hogy „a centrumból jobboldali eszközökkel kormányozva baloldali célokat érjen el”. A párt fokozatos jobb- racsúszásának megszemélyesítője is G. Bi- dault lehet, akinek karrierje a francia ellenállástól az MRP vezetésén és a IV. Köztársaság különböző vezető posztjain keresztül az algériai ultrák szélsőjobboldali szervezetéig vezetett. A tanulmány ismerteti az MRP történetét: Bidault-nak és legközelebbi elvbarátainak 1958-ban történt kiválását, és az új, de Gaulle-t támogató, jobboldali katolikus csoportosulás a Francia Kereszténydemokrácia létrehozását. A szerző megállapítja, hogy az MRP másfél évtizedes politikai szereplése nem nevezhető pozitívnak, mert a demokrácia megvalósításáért, az ember és a társadalom átalakításáért színre lépő párt gyakorlati politikájában nem tudta valóra váltani célkitűzéseit. Az MRP a IV. Köztársaság parlamenti rendszerében azonban jelentős, „mi- niszterális” szerepet játszott: a korszak 27 kormányából 23-ban részt vett, 3 miniszter- elnököt és hét miniszterelnökhelyettest adva. Az MRP fénykora 1947-1951 között volt, amikor „harmadik erőként” a mérleg nyelvét játszotta a kommunisták és a gaulle-isták T39
