Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1980 (7. évfolyam)
1980 / 4. szám - KÖNYVEKRŐL - A kereszténydemokrácia Nyugat-Európában (1944-1958) (Réti György)
serkentenek, kutatásra ösztönöznek. Történelmi munkáját ezért is tekinthetjük aktuálisnak. Joo Rudolf A kereszténydemokrácia Nyugat-Európában (1944—1958). Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1980. 340 1. A magyar politikai irodalomban úttörő jellegű munka többet nyújt annál, mint amit címében ígér: a szerkesztő, Gergely Jenő bevezető tanulmányában elmondja mindazt, amit a kereszténydemokrácia fogalmáról és a könyvben tárgyalt időszak csaknem másfél évszázados előzményeiről tudni kell. Mindenekelőtt értelmezi a könyvben használt alapfogalmak: a politikai katolicizmus, a katolikus politika, a liberális katolicizmus, a szociális katolicizmus, a keresztényszocializmus és a kereszténydemokrácia jelentését. Tanulmányában ismerteti továbbá a kereszténydemokrácia kialakulásának, formálódásának folyamatát, kiemelve történetének jelentősebb csomópontjait. Ismerteti az egyház e téren folytatott politikáját, a kereszténydemokrácia helyzetét a századforduló Olaszországában, Franciaországában és Németországában, az első világháború alatti és a két világháború közötti katolikus mozgalmak, a Vatikán tevékenységét. A történelmi áttekintést a kereszténydemokráciának a második világháború utáni politikai színképben elfoglalt helyének bemutatásával zárja. A tanulmány elemzi a kereszténydemokrácia politikai ideológiáját, előrebocsátva, hogy a kereszténydemokrata pártok gyakorlatát a politikai pragmatizmus jellemzi, amely általában nem adekvát ezzel az ideológiával. A kereszténydemokráciának a szerző által kiemelt négy meghatározó vonása: a keresztény és a demokratikus elem, valamint a néppárti és integrációs jelleg. Az írás szerint „a keresztény jelző elsősorban azt bizonyítja, hogy e pártok magukat nem egyik vagy másik keresztény felekezethez tartozónak, hanem akonfesszionálisnak tekintik”. A szerző rámutat, hogy bár nem felekezeti pártokról van szó, tagságuk zöme - a CDU kivételével - a katolikusok közül verbuválódik. A kereszténydemokrata demokrácia elvet vizsgálva a tanulmány megállapítja, hogy az megkerüli a hatalom kérdését; és bár a nép hatalmának a megteremtését erkölcsi szükség- szerűségnek tekinti, a gyakorlati politikában csak a nép helyzetének javításáról tesz említést. A kereszténydemokrácia a néppárt jelleg demonstrálásával elsősorban azt akarja kifejezésre juttatni, hogy célja a különböző társadalmi osztályok összefogása és a közöttük levő különbségek csökkentése. 1947- től azonban - mutat rá a szerző - fokozatosan háttérbe szorultak a kispolgári és a dolgozó rétegek; a keresztény demokrácia átalakult a nagytőke politikai és gazdasági érdekeinek egyik leghatékonyabb képviselőjévé. A tanulmány szól a kereszténydemokrácia integrációs törekvéseiről, amelyek 1964- ben a Kereszténydemokrata Világunió Szervezetének létrehozásához vezettek. A Világuniónak három regionális szervezete van: az európai, a latin-amerikai és az afrikai. A kereszténydemokrata pártok az i9jo-es években voltak hatalmuk tetőpontján, s ezt követően „ideológiátlanságuk” miatt tért vesztettek a szociáldemokráciával szemben, és ma már - a szerző szellemes megfogalmazása szerint - „világnézet nélküli világnézeti pártoknak tűnnek, amelyek nevében a keresztény jelző történelmi emlék s a demokrácia üres formalitás”. A jelentősebb nyugat-európai keresztény- demokrata pártokat bemutató öt tanulmány közül Horváth Jenőé az olasz keresztényde- mokráciával (DC) foglalkozik. Rámutat arra, hogy a DC kialakulásának hosszú folyamata akkor kezdődött, amikor a Vatikán és az egyház számára a fasizmussal fenntartott szövetség egyre kényelmetlenebbé és veszélyesebbé vált, és amikor a katolikusok soraiban megjelent a fasiszta politikával való szakítás szándéka. Horváth Jenő részletsen ismerteti a különböző katolikus csoportosulások kialakulásának folyamatát, a DC 1943 júliusában publikált újjáépítési alapelveit, amelyből kitűnt, hogy a társadalmi osztályok közötti béke koncepciójának felújításával a párt tömegbázist akar teremteni az olasz társadalom különböző osztályaiból. A DC kialakulása egyik jellegzetességének azt tekinti a szerző, hogy amíg a gazdaságilag elmaradott és a szövetségesek által felszabadított Dél-Olaszországban kezdettől fogva jellemző volt az antikommunista demagógia, addig Észak-Olaszországban az ellenállási mozgalomban létrejött a kereszténydemokrata, kommunista és szocialista erők együttműködése. Róma felszabadulása után azonban a 138
