Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1980 (7. évfolyam)
1980 / 1. szám - Király János: A regionális erőviszonyok változásai Közép-Amerikában, a Karib-tenger térségében, és az Egyesült Államok stratégiája
érdekek érvényesülését. A State Department-nek decemberre sikerült tárgyalásokra késztetni Somozát a legkülönbözőbb polgári erőket tömítő Ellenzéki Széles Fronttal (FAO — Frente Amplio Opositor), amelyek azonban Somoza makacssága miatt (aki le is tartóztatta a Front vezetőit) és az Egyesült Államok-beli Nicaragua-lobby2 Somozának nyújtott jelentős támogatása következtében kudarcba fulladtak. Az emberi jogok durva megsértéséért az Egyesült Államok Kongresszusa korábban megvonta a katonai segélyszállítmányokat Guatemalától, El Salvadortól és más latin-amerikai országoktól, ugyanakkor kivételt tett Nicaraguával, sőt még a Világbankban érvényesülő befolyását is latba vetette, hogy a Somoza-rezsim által kért kölcsönöket, segélyeket folyósítsák.3 Ez egyrészt mutatja az amerikai Kongresszus emberi jogokkal kapcsolatos kampányának „következetlenségeit”, másrészt a somozista lobby befolyását az amerikai politikai körökben. A nicaraguai hazafiak győzelmes előnyomulásának feltartóztatására a State Department és a Pentagon az 1965. április 27-i dominikai beavatkozáshoz hasonlóan ismét elővette az „Amerika-közi békefenntartó erők” tervét, melyet a latin-amerikai országok többsége korábban határozottan elutasított. Cyrus Vance külügyminiszter az Amerikai Államok Szervezetének májusi ülésén olyan javaslatot terjesztett elő — miután minden „békés megegyezés” lehetősége Somozával zsákutcába jutott —, hogy az Amerika-közi erők váltsák fel a somozista rezsimet, amíg „az ország összes demokratikus erőinek részvételével meg nem alakul az új nicaraguai kormány”. Az erőviszonyok megváltozását azonban jól mutatja az a körülmény, hogy amíg 1965-ben az Egyesült Államok el tudott fogadtatni egy ilyen javaslatot az AÁSZ tagállamaival (a dominikai „partraszállás” akciójában a 19 600 amerikai tengerészgyalogos mellett 1250 brazil, 250 hon- durasi, 175 nicaraguai és 20 Costa Rica-i katona vett részt), most még az Egyesült Államokkal szorosabban együttműködő latin-amerikai országok is elutasították a javaslatot. Az andesi paktum országai azt javasolták, hogy a „nicaraguai fejlemények esetében is szigorúan tartsák be az Amerika-közi kapcsolatok be nem avatkozást előíró alapelvét”.4 Az AÁSZ-ülésen Panama különös gesztust tett az ideiglenes nicaraguai nemzeti kormány felé: a panamai delegációba meghívta annak külügyminiszterét, Miquel d’Escoto papot. Az Egyesült Államok képviselője nem tudta meghiúsítani az andesi paktum tagországai által beterjesztett javaslat feletti vitát, s a június 23-i szavazáson megszavazta az andesiek határozati javaslatát (különben teljesen elszigetelődött volna, s a somozista Nicaragua és Paraguay képviselőivel került volna egy táborba. Tartózkodott a szavazástól Guatemala, Honduras, El Salvador, Uruguay és Chile, míg Trinidad- Tobago nem vett részt a szavazásban). Miután az Egyesült Államok manőverei az Amerikai Államok Szervezetén belül is kudarcot vallottak, elismerte a sandinista győzelmet, nyilvánvalóan taktikai megfontolásokból. Jaime Roldós Aquilera — azóta már megbukott — ecuadori elnök beiktatási ünnepségein Rosalynn Carter és Cyrus Vance külügyminiszter találkozott a sandinista front képviselőjével, Edén Pastorával. Vance külügyminiszter azonban az argentin és chilei külügyminiszterrel Quitóban arról is tárgyalt, hogy „Argentína és Chile növelje együttműködését a karib-tengeri országokkal az egyre erősödő kubai
