Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1980 (7. évfolyam)

1980 / 3. szám - SZEMLE - Kiss J. László: Túlélési program. Az Észak-Dél-Bizottság jelentése

világméretekben kumulálódó társadalmi feszültségek következtében az ellentétes hatást éri el, azaz a több fegyver az emberiség számára nem nagyobb biztonságot jelent, hanem szegényebbé teszi. Hozzáfűzhetjük, hogy az egyoldalú fegyverkezésen alapuló biztonságpolitika valójában globális méretekben az instabilitást és bizonytalanságot reprodukálja.

Ebben az összefüggésben a jelentés azt is céljának tekinti, hogy „Észak- Dél” kapcsolatát új „történelmi dimenzióként” a béke aktív és globális biztosításának a területeként jelölje meg. Mivel a megoldások és a problémák napjainkban növekvő mértékben internacionalizálódtak: a veszélyek és a kihívások - írja Brandt - egyfajta „világbelpolitikát” követelnek meg, amely túlmegy a közvetlen nemzeti érdekeken és határokon. Ugyanakkor Brandt maga is látja, hogy a „világközösség” vagy a „világbelpolitika” inkább csak posztulátum, semmint valóság, jóllehet megvalósítását a túlélés kérdéseként szükségszerűnek tartja.

Az Észak-Dél-Bizottság jelentésének középpontjában az a felismerés áll, hogy a szükségszerű változás alapja „Észak” és „Dél” növekvő közös érdekében rejlik. A megoldások - hangsúlyozza a jelentés - minden nemzet „külső” és „belső” alkalmazkodását teszik szükségessé, a nemzeti szinten való haladás csak akkor érhető el, ha globális méretekben biztosítva van. Eszerint a fejlődő országok fejlesztése kölcsönös függőséget jelent, s a fejlesztés és az interdependencia alapfeltételek az emberiség túlélése számára. A kölcsönös függésnek ebben a feltételezett sokoldalú rendszerében minden állam - akár terv-, akár piacgazdasági alapon áll - hasznot húzhat a megerősödött világgazdaságból, az infláció visszaszorításából és a növekedés és a beruházások számára kedvező politikai klímából. A jelentés nem hagy kétséget afelől, hogy a fejlett tőkésországoknak meg kell osztaniuk eszközeiket és intézményeiket, s késznek kell lenniük a piacok működési módjának a megváltoztatására a „Dél” fejlődése érdekében. Az „Észak” ezért éppen annyit kap - fejtegeti a jelentés -, mint a „Dél”, nem csupán közvetlen gazdasági haszon, hanem a csökkenő bizonytalanság és instabilitás formájában is.9

A „közös érdek” hangsúlyozása a Brandt-jelentésben egyúttal szükségessé teszi az önkritikát is a fejlett tőkésországok gyakorlatával szemben. A „kölcsönös függőség”, a „közös haszon” értelmében a jelentés elutasítja azokat az érveket, amely szerint az „Észak növekedésiparát” a „Dél” olcsó árui fenyegetik. Az iparosításról és a világkereskedelemről szóló bizottsági viták fényt derítettek arra, hogy a fejlett tőkésországokban a munkahelyek elvesztésének csupán egy töredéke vezethető vissza a fejlődő világ termékeinek növekvő nyugati importjára, s a protekcionizmus valójában a recessziót támogatja és a gazdasági megélénkülés fő akadálya. A jelentés rámutat arra, hogy 1974 után a jelentősen összezsugorodott világkereskedelemben csupán a fejlődő világgal való árucsere növekedett tetemesen, s a vélemények abban is megegyeznek, hogy a fejlődő országokból érkezett megrendelések nélkül a tőkés világ recessziója még nagyobb lett volna. A nagy kihívás az „Észak” számára - állapítja meg a Bizottság jelentése 93