Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1980 (7. évfolyam)

1980 / 1. szám - Szerb István: Kína és a fejlett tőkésországok kapcsolatainak főbb elemei a hetvenes években

munkatársak, diákok, orvosok és az Amerikai Vöröskereszt képviselői) engedélyezte a KNK-ba való utazásokat; az amerikai turisták engedélyt kaptak 100 dollár értékben kínai eredetű árucikkek bevitelére az USA-ba;

— 1969 folyamán, ugyancsak elnöki rendelettel, az amerikai vezetés leállította a 7. flotta hajóinak őrjáratát a Tajvani-szorosban;

— 1969 második felében megállapodás született a varsói amerikai—kínai nagyköveti tárgyalások folytatására;

— 1970 első hónapjaiban az Egyesült Államok hozzájárult ahhoz, hogy a KNK megvásárolhassa olyan amerikai alkatrészek gyártási eljárásait, melyeket — egyéb gépi berendezések részegységeiként — korábban más cégektől szerzett be;

— 1970 második felében különböző közvetítők útján Nixon több üzenetet juttatott el a kínai vezetéshez, melyekben azt tudakolta, hajlandó volna-e Peking fogadni őt vagy képviselőjét. Válaszul Mao személyesen jelölte ki az amerikai elnöki képviselő 1971-es, illetve az elnök 1972 elején lehetséges pekingi látogatásának időpontját;

— Nixon 1971-es elnöki üzenete első ízben nevezte Kínát Kínai Népköztársaságnak;-—1971 fordulópontnak bizonyult az amerikai—kínai kapcsolatokban: egyrészt

ekkor következtek az amerikai kezdeményezésekre adott kínai válaszlépések, másrészt ekkor robbant ki a külpolitika kapcsán a kínai vezetés kulturális forradalom utáni első nagy összecsapása, a Lin Piao-ügy.

Áprilisban meghívást kapott Pekingbe egy amerikai asztalitenisz-csapat, július 9—11. között pedig Csou En-lajjal tárgyalt Pekingben Kissinger nemzetbiztonsági főtanácsadó. Megállapodtak abban, hogy 1972 májusáig Nixon ellátogat a KNK-ba.

3. A KKP szélsőbalos vezető csoportjának reagálása: a Lin Piao-ügy

A gondos előkészítő munka eredményeként 1971 nyarára amerikai részről minden feltételt megteremtettek ahhoz, hogy az amerikai—kínai kapcsolatok minőségileg új fázisba, az együttműködés megkezdésének szakaszába kerüljenek.

A kínai oldalon azonban lényegesen összetettebb volt a helyzet, mert a tőkés világgal való viszony „normalizálása” heves „vonalharcot” váltott ki a vezetés két — egyaránt szovjetellenes beállítottságú — csoportja között annak megítélése kapcsán, hogy az imperializmus taktikai szövetségeseként Kína a jövőben milyen lehetőségekkel rendelkezhet a nemzetközi életben. Az ún. Lin Piao-ügyben először ütközött meg egymással — a követendő külpolitikai vonal ügyében — a vezetés Lin Piao körül csoportosuló szélsőbalos szárnya, amely továbbra is a IX. kongresszuson elfogadott „két- frontos harc” koncepciójának talaján állt, valamint a Mao—Csou-féle „pragmatikus” vonal, mely szovjetellenes indíttatású taktikai szövetségre törekedett az imperializmussal.

Lin Piao megbukott, a szélsőbalos koncepció -— a Mao életének utolsó éveit jellemző merev, dogmatikus formájában — elszenvedte első súlyos vereségét a külpolitikában; a „pragmatikus” vonallal való szembenállás hevességét mutatja, hogy Lin Piaónak életével kellett fizetnie.