Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1980 (7. évfolyam)
1980 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Kende István: Napjaink százhúsz háborúja. 1945-1967 (Tolnai László)
síteni. Ennek megállapításához számos mutatót vesz figyelembe, de fő meghatározónak az adott háború halálos áldozatainak, illetve a háborúban fegyveres úton résztvevők számának arányát tekinti, mindkét mutatót az adott hadszíntér-ország lélekszámához viszonyítva. A szerzőnek saját számításaival szemben is hangoztatott bizonyos fenntartásai ellenére, úgy tűnik, hogy e módszerek nagyjából lehetővé teszik a háborúk összképének a felvázolását, amit a szerző regionális megoszlás (Európa, Ázsia, Afrika, Latin-Amerika) alapján is elvégzett. A háborúk időtartamának és intenzitásának mérése azonban nem ad választ azok fajtájára vonatkozóan, következésképpen ennek érdekében további elemzések szükségesek. A háborúknak a szerző által alkalmazott meghatározása ugyanakkor nem teszi lehetővé, hogy az ismert osztályzási elméleteket alkalmazza. Itt is elkerülhetetlen tehát új megközelítések kidolgozása, amelynek során - ismét a szerző álláspontját is figyelembe véve - kénytelen volt bizonyos szimplifikálás mellett kompromisszumos megoldásokat alkalmazni. Ezek szerint a tanulmány a háborúk három fő típusát különbözteti meg: azokat, amelyek egy országon belül az adott hatalmon levő kormány, rendszer ellen annak megbuktatására folynak, azokat, amelyek ugyancsak az államhatáron belül, de a rendszer- vagy kormányzat-változtatásnál lokálisabb, szűkebb célokért robbantak ki. Ide sorolja a törzsi, nemzetiségi, vallási ellentétek miatt kirobbant háborúkat, amelyekben egy csoport (vagy terület) szeparatista, elszakadási, autonomista stb. törekvésekért harcol. Végül ismét külön kategóriába sorolja azokat a háborúkat, amelyek két, vagy több egymással határos állam háborúi, államközi háborúk, így két vagy több ország területén, illetve határain keresztül folynak. Ámde napjaink háborúinak vizsgálata kapcsán különleges fontosságot tulajdonítanak általában annak a kérdésnek is, hogy egy adott háborúban résztvettek-e a hadszíntér-államoktól idegen országok is. Annak tehát, hogy vajon a belső háborúk tényleg a határon belüli erők egymásközötti háborúi és hogy a határháborúk valóban csak a határ két oldalán elterülő államok háborúi voltak-e. Éppen ezért a fenti három fő csoportot egy másik kategória-típussal „keresztben” is felosztotta a szerző, megkülönböztetve aszerint, hogy résztvettek-e az adott háborúban idegen erők, vagy sem. Ennek során idegennek minősít minden haderőt, amelyeknek állami hatósága, parancsnoksága stb. nem a hadszíntér országból való. Részvételnek ugyanakkor csakis a katonai, fegyveres erővel való aktív részvételt tekinti, beleértve például az idegen országokból való gerillaelhárító, speciális egységek jelenlétét is. De nem minősíti részvételnek a fegyverszállítást, katonai segélyt, tanácsadók jelenlétét. Az ezek alapján elvégzett részletes elemzés már lényegesen közelebb visz bennünket korunk háborúinak megértéséhez, de még mindig nem ad kielégítő választ a harcban álló főerők törekvéseit illetően. Az elemzések szerint napjaink háborúiban lényegében kétféle résztvevő van jelen, mint aktívan harcoló katonai erő: egyrészt az esetek többségében a fejlődő országok, illetve gyarmatok népei, amelyek vállalt harci céllal, vagy pedig az ellenük gyakorolt nyílt erőszak áldozataként saját hazájukban harcolnak, másrészt a jobbára fejlett tőkés országokból régebben ottlevő vagy alkalomszerűen odavezényelt idegen haderők. Ugyanakkor kiderül az is, hogy bár napjainkban a nemzetközi politikában és a nemzetközi osztályharcban a szocializmus fő erő, magukban a háborúkban a szocialista fegyveresek jobbára csak vagy a saját hazai forradalmuk megvívójaként vannak jelen, vagy megtámadott védekezőként - és csak néhány kivételes esetben más ország területéről jövő „idegenként”. Kende István ebből a tényből indul ki, amikor a vizsgált szakasz háborúinak törvényszerűségeit és összefüggéseit keresve, gyakorlatilag kétféle aktív katonai stratégiát, kétféle törekvést vesz szemügyre; a haladó erők törekvéseit és az Egyesült Államok stratégiai céljait. Az első keretén belül részletesen kitér három kiemelkedő stratégának, Vo Nguyen Giapnak, Amilcar Cabralnak és Ernesto Che Guevarának elméleti munkásságára is, míg az Egyesült Államok törekvéseit a 150
