Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1980 (7. évfolyam)
1980 / 1. szám - Izikné Hedri Gabriella: A gazdasági integráció és a politikai egységtörekvések kölcsönhatásának néhány kérdése az Európai közösségben
Az EK tagországai az Európai Pénzügyi Rendszert azzal a távlati céllal vezették be, hogy ennek sikere esetén tovább haladhatnak a gazdasági unió útján. A tagországok érdekellentétei miatt igen nehezen sikerült kompromisszumos megállapodásra jutniuk, de megkérdőjelezi az eredményeket az is, hogy az Egyesült Államok e programhoz nem ad kellő támogatást. Ugyanakkor az Egyesült Államoknak igen jó fegyvere nyugateurópai versenytársaival szemben az árfolyam- és energiapolitika.5 E kettő szorosan összefügg. Az Egyesült Államok nagy olajimportja tetemes kereskedelmi mérleghiányra vezet, amit a dollár értékének csökkentésével ellensúlyoznak, ennek következménye az infláció exportja. Az Egyesült Államok még az olcsó energia időszakában is visszaélt azzal, hogy a kulcsvaluta birtokosa, s ily módon „papírpénzzel” tudja finanszírozni fizetési mérleghiányát, képes adósságainak értékcsökkentésére s olyan manipulációkra, amelyekkel zavarhatja a nehezen kialakított nyugat-európai pénzügyi együttműködést. A nyugat-európai integráció egyik sebezhető pontja ugyanis, hogy a nemzetközi pénzügyek mai rendszerében monetáris téren függ az Egyesült Államoktól. Az energiafüggőség az EK másik érzékeny pontja. Az EK magas gazdasági színvonalát és hatalmas világkereskedelmi potenciálját figyelembe véve az egységtörekvések szempontjából nem okozna súlyos problémát, hogy nincs önálló nyersanyag- és energiabázisa, ha az Egyesült Államoknak nem volna olyan nagy a befolyása a tőkés világ energiatermelésében és forgalmazásában. Ebben az esetben ugyanis könnyebben rendezhetné az energiaellátással kapcsolatos problémáit a fejlődő országokkal. A világgazdaság tartós irányzatának bizonyult, hogy a kutatásigényes termékeket exportáló fejlett tőkés országok viszonylag könnyen kiheverik az energia- és nyersanyag-áremelkedéseket, még akkor is, ha ezek robbanásszerűen jelentkeznek. Nyugat-Európa és az Egyesült Államok érdekei azonban sok vonatkozásban ütköznek e téren: az amerikai kormányt nem kismértékben befolyásoló olajlobby multinacionális vállalatai révén még ma is ellenőrzi a fejlődő világ energiatermelésének jelentős hányadát. Ezért az Egyesült Államok érzékenyen reagál az EK-országok azon kezdeményezéseire, amelyekkel — energiaellátásuk biztonságát növelendő — az olajtermelő fejlődő országokkal való kapcsolataikat erősítik. Az EK politikai egységtörekvéseit az Egyesült Államok a NATO-n keresztül is befolyásolja. Martin Saeter írja, hogy mivel a NATO-t az Egyesült Államok vezeti, az EK a katonapolitika és a külpolitika nagy kérdéseiben nem cselekedhet az amerikai kormány ellenére, hacsak nem vállal éles konfrontációt vele szemben.6 Saeter ebből azt a következtetést vonja le, hogy ameddig az EK tagországai egyúttal NATO-tagok is, valóban önálló kül- és katonapolitikára nincs módjuk; a külpolitikai egységtörekvések szempontjából ez azt jelenti, hogy csakis olyan politikai uniót hozhatnának létre, amely az Egyesült Államok által diktált NATO-célokkal összhangban van. Az önálló politikai unióhoz az Egyesült Államokkal szembeni relatív katonai erőviszonyok megváltoztatására volna szükség. Vitathatatlan, hogy a katonai függőség érzékeny pontja az EK-nak, a fenti szélsőséges érvelés mégsem fogadható el. Nyugat-Európa az Egyesült Államokhoz képest ma már nem olyan gyönge, hogy a NATO-ban egyértelműen alárendelt szerepet kellene 26
