Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1980 (7. évfolyam)
1980 / 1. szám - Izikné Hedri Gabriella: A gazdasági integráció és a politikai egységtörekvések kölcsönhatásának néhány kérdése az Európai közösségben
játszania, diktátumokat elfogadnia. A következetes vonalvezetés feltétele azonban, hogy az EK eldöntse, milyen politikát választ: az amerikai vezetéshez felzárkózó „atlanti vonalat” követi-e, vagy pedig az ún. „európai vonalat”, amely nagyobb függetlenségre, önállóságra törekszik. Ez a két alapkoncepció kezdettől fogva ütközött a nyugat-európai politikai egységtörekvésekben (az egyszerűség kedvéért most nem szólva arról, hogy mindkettőnek számos verziója, sőt kombinációja létezett). A két irányzat harca a mai napig sem dőlt el, noha az EK és az Egyesült Államok közötti ellentétek felhalmozódása gyengíti az atlanti vonalat. Egyébként érdekes módon éppen az atlanti irányzat leghivebb nyugat-európai támogatói aggódnak amiatt, hogy a két nagyhatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok „a fejük felett és kárukra javíthatja kapcsolatait”. Fontos külső tényező az EK-nak a szocialista közösséghez, ezen belül elsősorban a Szovjetunióhoz fűződő viszonya. Ez igen ellentmondásos tényezők eredője. A fejlett tőkés világban ma is fennáll az az igény, hogy a szocialista közösség fejlődését fékezzék, s általánosan érvényes, hogy a katonai-ipari komplexumok Nyugaton ma már olyan makroökonómiai tényezők, amelyeknek bővített újratermelését az egész tőkés gazdasági rend alapvető egyensúlyi feltételei közé sorolják. Mégis, Nyugat-Európa geostratégiai helyzetéből és az Egyesült Államoktól való függetlenedés céljaiból adódólag érdekelt az enyhülési folyamat erősítésében és a szocialista közösséggel való együttműködésben. Kétségtelen, hogy a nemzetközi enyhülési folyamatban a Szovjetuniónak és az Egyesült Államoknak, a világ két vezető hatalmának a viszonya a meghatározó, ám nem lebecsülendő Nyugat-Európa mozgástere sem. Míg az Egyesült Államoknak az a törekvése, hogy az EK legyen elég erős a szocialista közösséggel való szembenálláshoz, de ne legyen annyira erős, hogy kellemetlen konkurrenssé váljék, addig Nyugat-Európa nem mondott le arról, hogy mind erősebb hatalmi központtá szerveződjék. Miközben az Egyesült Államokkal egyetértésben arra törekszik, hogy a szocialista közösség a gazdasági fejlettség tekintetében ne zárkózhasson fel hozzá, mérlegeli azt is, hogy a nemzetközi kapcsolatok egyes szféráinak aránytalan fejlődése előbb-utóbb olyan konfrontációra vezethet Európában, ami már nem érdeke. Nagyon leegyszerűsítve e két irányzat határolja be az EK-országoknak a szocialista közösség iránti politikáját. Az EK elsősorban gazdasági potenciáljára támaszkodik, a szocialista közösség pedig politikai és katonai erejére, mivel világgazdasági súlya viszonylag kisebb, mint az előbbi szférákban. E tény is motiválja az EK-országok — egyébként egymástól fontos mozzanatokban eltérő -— keleti politikájának mozgását az említett két irányzat között. A fegyverkezési hajsza, a technológiai transzfertől való vonakodás, a szocialista országok nyugati kivitelét érintő hátrányos megkülönböztetések többek között azt a célt szolgálják, hogy a fejlett tőkés világ hosszú távon át megőrizze műszaki fölényét. Emellett az EK egyes körei szorgalmazzák a szocialista közösséggel való jobb gazdasági együttműködést. A szakirodalmat és a gazdaságpolitikusok nyilatkozatait vizsgálva kirajzolódik, hogy a Szovjetuniótól való energiafüggőség kérdését ma már másképpen vizsgálják, mint akár egy évtizeddel ezelőtt, ami azzal függ össze, hogy az EK tagállamainak számos vezetője (pl. Schmidt kancellár) nemcsak megértette, hanem deklarálta is, 27
