Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1980 (7. évfolyam)
1980 / 1. szám - Izikné Hedri Gabriella: A gazdasági integráció és a politikai egységtörekvések kölcsönhatásának néhány kérdése az Európai közösségben
szerint ez azokat a folyamatokat jelöli, amelyek az államokon, nemzeti határokon túlmutató közös valóságot alkotnak, s ezeket az érintett államok kellőképpen már nem befolyásolhatják, és ellenőrizhetik. A nyugati szakértők általában egyetértenek abban, hogy a multinacionális vállalatok mellett a különböző országok analóg pártjainak együttműködése is transznacionálisnak minősíthető. így szerintük az Európai Parlament keretében megvalósuló pártközi együttműködés is transznacionális. Megoszlanak a vélemények azonban az integráción belüli államközi, illetve kormányközi együttműködés minősítéséről. Nézetünk szerint az idézett szerzők leszűkítik a transznacionalitás fogalmát, ameny- nyiben attribútumának tekintik az érintett államok kellő befolyásolási, illetve ellenőrzési lehetőségének a hiányát. A transznacionális döntéshozatal úgy is értelmezhető, hogy az internacionális és a szupranacionális között helyezkedik el. Az EK-ban a transznacionális kormányszintű együttműködés feltételezi, hogy a résztvevők egymásrautaltsága lényegesen nagyobb, mint a nemzetközi szervezetekben általában, továbbá, hogy a kormány-, illetve államfők meghatározott kérdésekben folyamatosan egyeztetik álláspontjukat, rendszeresen működő szervezeti keretek között. Napjainkban az EK-ban ez a modell alakult ki, emellett jelen vannak a szupranacionális forma elemei is, (pl. a közös agrárpolitika végrehajtásában, ami a kormányoktól független Bizottság hatásköre), valamint az internacionális nemzetközi forma is (pl. amikor a tagországok nemzetközi szervezetekben különböző álláspontot képviselnek). A közösségi intézmények lényeges hatáskörbővítésének irrealitását ma már a nem- zetekfelettiség koncepcióját leginkább képviselő EK—Bizottság szakértői is belátják. A Bizottság alelnöke, W. Haferkamp szerint: „a közösségi hűség kérdése sem azon mérhető le, hogy a Közösség minden évben több központi-állami hatáskört kap, ... a hatáskör átruházása az integrációra nem lehet öncél. A döntő, hogy a Közösség a sürgető problémákat jobban ragadja meg, és az érdekeket kifelé jobban képviselje, mint azt 9, vagy 12 állam külön-külön tehetné.”3 A gyakorlatban még egy további, a Római Szerződésen túlmutató felfogás alakult ki. Eszerint a politikai integráció permanens konzultációs folyamattal és a tagországok vezetőinek sűrűbb találkozóival mozdítható elő, melyek révén a tagországok kormányainak magatartása és gondolkodásmódja fokozatosan közeledhet egymáshoz. Ez a javaslat E. Davignon nevéhez fűződik, aki a tagállamok 1970. évi külügyminiszteri értekezletére készített jelentést a politikai együttműködésről. Hangsúlyozta, hogy a külügyminisztereknek rendszeresen, de — válságjelenségek esetén — külön is konzultálniuk kell egymással. E konzultációs folyamatokból alakult ki a rendszeressé vált „európai politikai együttműködés”. Az integráció fejlődése, a sokasodó és egyre bonyolultabbá váló feladatok új szervezeti formákat is kikényszerítettek. A Római Szerződésben rögzített Tanács (amely a témától függően a tagállamok szakminisztereinek értekezlete) mellett létrejött egy magasabb grémium, a csúcstalálkozóké. Ez ma már évenként legalább háromszor ülésezik. Megteremtésekor abból indultak ki, hogy az előrehaladáshoz a vezetők egyetértése szükséges. Aligha vitatható C. Schöndube megállapítása4, amely szerint az államfőket nemcsak 24
