Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1980 (7. évfolyam)
1980 / 1. szám - Izikné Hedri Gabriella: A gazdasági integráció és a politikai egységtörekvések kölcsönhatásának néhány kérdése az Európai közösségben
államok kapcsolatainak összességét figyelembe véve. Tindemans az 1975. évi csúcstalálkozóra benyújtott jelentésében az általa reálisnak vélt intézkedéseket sorolta fel, tartózkodva az utópisztikus elképzelésektől. Figyelmét sok tekintetben a gazdaság és a politika összefüggéseire összpontosította, nem elszigetelten, hanem világpolitikai környezetében elemezte a Közösség helyzetét. Kulcskérdésként vizsgálva az egyes tagállamoknak az Egyesült Államokhoz fűződő viszonyát, azt a következtetést vonta le, hogy amíg ebben a relációban az érdekek eltérőek, addig nem nyílik lehetőség politikai unióra. A tagállamok gazdaságát áttekintve kiemelte az egyenlőtlen fejlődés irányzatát, s leszögezte: az integráció gyorsabb fejlődésének az a feltétele, hogy az erős gazdasági struktúrájú tagországok gyorsítsák meg az egymás közötti integrációs folyamatokat, míg a gyengébb struktúrájúak csak bizonyos késedelemmel csatlakozzanak az előbbiek közösségi vívmányaihoz. Az integráció elmélyítésére irányuló koncepciója tehát paradox módon dezin- tegrációs elemet is tartalmaz. Az idő ezt az elképzelést csak részben igazolta. Az erős struktúrájú tagországok sem mutatkoztak képesnek az integrációs folyamat egymás közötti gyors elmélyítésére; az Európai Pénzügyi Rendszer — melyből Anglia egyelőre kimaradt — pedig példázza, hogy az integráció elmélyítését célzó lépések nem mindig egységesek. A másik megközelítés a közösségi intézményekhez fűződik. Eszerint az intézmények erősítése és hatáskörük növelése bizonyos politikai harmonizációt, majd később egységesítést kényszerít ki. Ennek az elgondolásnak egyik alappillére, hogy a döntéshozatalnak szupranacionálisnak kell lennie, így az EK döntéshozó szerve, a tagországok minisztereiből álló Tanács minősített többségi szavazással döntene. Emlékezetes azonban, hogy de Gaulle ragaszkodott Franciaország vétójogához, s a minősített többségi szavazás a mai napig sem vált általánossá, gyakorlatilag fennmaradt a tagországok vétójoga minden olyan kérdésben, amelyet fontosnak ítélnek. Az integráció negyedszázados története azt bizonyítja, hogy a szupranacionalitás feltételei nem adottak. Az egyik legalapvetőbb ok, hogy az államközi gazdasági integráció sem teljes körű, mechanizmusai lényegében a forgalmi szférára korlátozódnak. A mikrointegráció (a vállalati szintű összefonódás) pedig nem fedi át az államközi integrációt; egyes területeken túllép azon (a multinacionális vállalatok túlnyomó többsége amerikai központtal, vagy amerikai leányvállalatokkal is rendelkezik), másfelől az EK a nemzetgazdaságok termelési, szolgáltatási és tudományos szféráit alig fogja át; különbözőek a gazdaságpolitikai gyakorlatok, nem szólva a társadalompolitikai eltérésekről. Vizsgáljuk meg, hogy milyen döntéshozatali modell felel meg az EK-nak, amely lényeges területeken, de nem mindent átfogóan integrálta tagjai nemzetgazdaságát. A nyugati integrációelmélet három döntéshozatali modellt különböztet meg: — az internacionális formát a jogkörüket teljes egészében megtartó államok együttműködése jellemzi;-— a szupranacionális forma feltételezi, hogy az abban részt vevők államhatalmi jogkörük egy részét nemzetek feletti szervekre ruházzák át; — a transznacionális forma meghatározása vitatott. H. Kuby és E. Kitzmüller2 25
