Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1980 (7. évfolyam)
1980 / 1. szám - Izikné Hedri Gabriella: A gazdasági integráció és a politikai egységtörekvések kölcsönhatásának néhány kérdése az Európai közösségben
ták volna megteremteni az Európai Egyesült Államokat, vagy legalábbis a nyugateurópai politikai uniót. Figyelmünket azokra a koncepciókra összpontosítjuk, amelyek a nyugat-európai gazdasági integráció létrehozásával egyidejűleg, vagy azt követően láttak napvilágot. Az EK három alapszerződése (az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó Római Szerződés, a Montanuniót létesítő Párizsi Szerződés és az Európai Atomközösséget előirányzó ugyancsak Párizsi Szerződés) közül egyik sem intézkedett a politikai integrációról, a Római Szerződés is megelégedett a létrehozandó intézmények rögzítésével. Az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó Római Szerződés fontos szervezeti kérdésekben olyan kompromisszumokat tartalmaz, amelyeket az eltérő politikai és gazdasági érdekektől vezérelt tagállamok, a szerződés aláírói, kölcsönösen elfogadhatónak tartottak. A fő politikai, irányító és döntést hozó szerv, a Tanács úgy nyerte volna el szupranacionális jellegét, hogy áttért volna a minősített többségi szavazás elvére. A végrehajtó szervet, a Bizottságot függetlenítették a tagállamok kormányaitól, sőt nemzetek feletti elemeket tartalmazó kezdeményezési jogkörrel is felruházták. A Közgyűlés, mai nevén az Európai Parlament hatáskörét viszont meglehetősen szűkre szabták, ennek nincs törvényhozói jogköre, ellenőrző funkciója korlátozott, lényegében tanácskozó testület. A Római Szerződés csak arról intézkedett, hogy kezdetben a nemzeti parlamentek delegálják ebbe a képviselőket, majd rátérnek a képviselők közvetlen megválasztására. A Római Szerződés a politikai egységtörekvések tekintetében két megközelítést tartalmaz. Az egyik elgondolás szerint a Közös Piacból gazdasági unió, majd politikai unió jönne létre valamiféle „spill-over” folyamat eredményeképpen. Úgy vélték, hogy a gazdasági szféra integrációja a politika különféle területein is mind szorosabb együttműködéshez vezet, s így automatikusan kialakul a teljes egység. Az áru, a tőke és a munkavállalók szabad áramlását biztosító közös piactól szinte automatikusan várták —• a tagországok gazdaságpolitikáit egységesítő — gazdasági uniót, feltételezve, hogy ezután egy további lépéssel eljuthatnak a politikai unióhoz is. Ugyanakkor ez — a gazdaság és a politika közti egyoldalú hatásra támaszkodó — koncepció figyelmen kívül hagyta, hogy az automatizmus önmagában nem eredményezheti a várt folyamatokat; a gazdasági unió számos területen eleve megkívánja a közös politikai döntéseket; a gazdasági életbe való állami beavatkozások integrációs szintre emelése önmagában is politikai döntéseket igényel. Az EK gazdasági és pénzügyi uniójának tervét kidolgozó 1970. évi ún. Werner-jelentés felismerte, hogy politikai integráció nem lehetséges gazdasági integráció nélkül, de nem kapott kellő hangsúlyt az a tény, hogy a gazdasági integráció sem lehetséges a gazdaságpolitikához közvetlenül és szorosan kapcsolódó bélés külpolitikai szférák integrálása nélkül. (Ismeretes, hogy jelentős bel- és külpolitikai kérdésekben az EK tagországai eltérő álláspontjaikat sokszor nem tudják közös nevezőre hozni.) Ezt az összefüggést felismerve, e tagállamok kormány-, illetve államfőinek 1972- ben tartott párizsi csúcstalálkozóján megbízták Tindemans akkori belga miniszterelnököt, hogy terjesszen elő javaslatot az „Európai Unió” létrehozásának feltételeiről, a tag22
