Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1980 (7. évfolyam)
1980 / 1. szám - Pirityi Sándor: Az U-2-től a SALT-II-ig: légi-kozmikus eszközök és a nemzetközi biztonság
Míg a kozmikus térségben mozgásban levő testek vonatkozásában ilyen óvatosan fogalmaz a szerződés, addig a Holdon és más égitesteken levő minden állomás, berendezés, felszerelés és űrjármű — a XII. cikk szerint — „a Szerződésben részes más államok képviselői számára a viszonyosság alapján nyitva áll”. A szovjet kormány 1971. június 8-án az ENSZ elé terjesztette a Holdra vonatkozó nemzetközi szerződés tervezetét. A tervezet megismétli a „békés kozmosz szerződés” megfelelő rendelkezéseit, emellett külön hangsúlyozza, hogy a „Holdon tilos erőszak alkalmazása és minden egyéb ellenséges cselekmény, és ugyancsak tilos a Holdat ilyen cselekményekhez felhasználni a Földdel szemben. Tilos a Holdon elhelyezni nukleáris és egyéb tömegpusztító fegyvert, tilos továbbá minden egyéb olyan tevékenység, amely a Hold katonai célokra való felhasználására irányul.” Amikor ezrekre rúg az egyes országok fölött áthaladó kozmikus repülőtestek száma, rendkívül fontos, hogy ismert legyen e repülőtestek rendeltetése. A „kozmikus hatalmak” technikai apparátust teremtettek a világűr forgalmának teljes áttekintésére, és nyilván az egyes műholdak közötti „munkamegosztás” feltérképezésére is. Emellett is jelentős azonban az a nemzetközi egyezmény, amelyet 1974-ben dolgoztak ki az űrobjektumok kötelező lajstromozására,18 s 1975. január 14-én New Yorkban írtak alá. Az ENSZ-Közgyűlés 1961 decemberében felhívta az államokat, hogy haladéktalanul közöljék a műholdak felbocsátására vonatkozó információikat a világűr békés fel- használásával foglalkozó ENSZ-bizottsággal, amely 1959-ben jött létre. Önkéntes alapon tehát kialakult már a lajstromozás rendszere, amely adatokat tartalmazott a mesterséges hold nevéről, típusjelzéséről, a felbocsátás helyéről, időpontjáról, a pályaelemekről és a felbocsátás céljáról. A Szovjetunió közölte ezen túlmenően az addigi összes felbocsátások számát, az Egyesült Államok pedig a hordozórakéta típusát. Az 1974—75-ös egyezmény kettős lajstromozást irányoz elő. Az egyik a felbocsátó ország nemzeti nyilvántartásában történik, a másik pedig az ENSZ főtitkárának nyilvántartásában. Az egyezmény biztosítja a „teljes és nyílt hozzájutást” ezekhez az információkhoz. Említésre méltó, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok 1977. május 24-én Genfben egyezményt írt alá a világűr kutatásában és békés felhasználásában megvalósítandó kétoldalú együttműködésről. Az egyezmény egyik érdekessége, hogy a felek együttműködést irányoznak elő olyan közelítő és összekapcsoló berendezések kidolgozásában, amelyek mindkét állam ember vezette űrhajóin azonosak. Bizonyos vélemények szerint ebben a megegyezésben az űrhajók kölcsönös „helyszíni” ellenőrzésének technikai elemei találhatók meg. Dr. Gál Gyula már idézett könyvében19 rámutat, hogy „a világűrnek a Földhöz való különleges viszonya s a világűrtevékenységnek ebből következő kockázatai folytán kezdettől fogva uralkodó az a nézet, hogy a világűr csak békés célokra használható. A két rendszer »világűr-politikájában« és elméletében a nézetek harca a békés felhasználás értelmezése körül zajlik.” Amerikai szerzők a békés felhasználást „nem agresszív használatként” interpretálják. Szerintük a világűr katonai, de támadónak nem tekinthető használata jogilag meg14
