Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1980 (7. évfolyam)
1980 / 1. szám - Pirityi Sándor: Az U-2-től a SALT-II-ig: légi-kozmikus eszközök és a nemzetközi biztonság
Paktum, illetve a Varsói Szerződés tagállamai területére kiterjedő kölcsönös légi fényképezésnek. A szovjet javaslat, valamint annak kísérő feltételei nem elégítették ki az amerikaiakat, akik 1958 végén érdektelenül otthagyták a meglepetésszerű támadás megelőzésének szentelt tízhatalmi kelet—nyugati értekezletet, és hozzáláttak a „nyílt ég” terv egyoldalú és erőszakos megvalósításához. Az amerikaiak, amint azt számos példával illusztráltuk, olyan repülőgépek kifejlesztésére törekedtek, amelyek nagy magasságokban repülve elérhetetlennek látszottak a szocialista országok légvédelme, tehát mind elfogó vadászai, mind légvédelmi tüzérsége számára. Döntő változást hozott azonban a légvédelmi rakéták és a tökéletesebb rádiólokációs rendszerek létrejötte, ami új megoldásokra kényszerítette az USA-t. Eltekintve a rádiózavarás és -elhárítás problematikájától, a légtérben a rakéta—repülőgép versenyt a rakéta nyerte meg. Szovjet részről már 1965-ben közölték, hogy 40 km-es, sőt nagyobb magasságban is meg tudják semmisíteni a behatoló ellenséges repülőgépeket.10 Ezt követően került előtérbe az a máig is érvényesülő amerikai tendencia, hogy a szocialista országokat a légi felderítés határaik közvetlen közeléből, de még idegen légtérből kövesse figyelemmel. Az Egyesült Államok 1979-ben azon fáradozott, hogy a török—szovjet határ hosszában, a török légtérben ismét tevékenykedhessenek az U—2-es felderítő gépek, úgymond a SALT—II. megállapodás végrehajtásának ellenőrzésére. Török hivatalos személyiségek kijelentették, hogy csak akkor engedélyezik az U—2-es amerikai felderítő gépek átrepülését Törökország felett, „ha szovjet hivatalos személyiségek ezt jóváhagyják, vagy legalábbis nem hivatalos módon egyetértésüket adják hozzá”.11 Amerikai részről az U—2-esek aktivitásának felújításához azt a tényezőt akarták felhasználni, hogy az amerikai ratifikálási folyamatban kétségek merültek fel a szerződés végrehajtásának ellenőrizhetőségét illetően, s úgy vélték, hogy a Szovjetunió az „ellenőrizhetőség” érdekében hozzájárulását adja a repülésekhez, s ezzel „előmozdítja a szerződés hatályba lépését”. A másik amerikai tendencia az volt, hogy a magas légköri felderítéseket — néhány „véletlen berepüléstől” eltekintve — beszüntették azoknak az országoknak a légterében, amelyek a legkorszerűbb légvédelmi rakétatechnikával rendelkeztek, és helyette olyan más szocialista országokkal próbálkoztak, amelyeknek légterében legalább ideiglenes büntetlenségben reménykedhettek. A kémrepülések szerepének viszonylagos visszaszorulása döntően azonban egy harmadik tendencia következménye volt: az Egyesült Államok kifejlesztette és pályára állította legkülönbözőbb típusú felderítő műholdjait, tevékenységi területül immár nem a nemzeti légteret választva, hanem a nemzetközi státusú orbitális, illetve kozmikus térséget. Alekszandrov szovjet vezérőrnagy Jurjev ezredessel közösen írt és 1970-ben publikált cikkében12 rámutat, hogy az 1960-as években az USA évente átlagban harminc felderítő műholdat bocsátott fel, legtöbbet a kaliforniai Vandenberg légitámaszpontról. A szovjet szerzők említést tesznek a „Samos” típusú műholdról, amely 150—-800 km 9
