Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1980 (7. évfolyam)
1980 / 1. szám - Pirityi Sándor: Az U-2-től a SALT-II-ig: légi-kozmikus eszközök és a nemzetközi biztonság
átmérőjű területet képes nagyon részletesen lefényképezni. A felvételeket tároló kazettákat földi parancsra kiveti magából, s az ejtőernyőn leereszkedő kazettákat amerikai repülőgépek speciális hálókkal a légkörben elfogják. Utalnak a „Midas” mintájúmesterséges holdra, amely oly módon adja hírül a rakétafelbocsátásokat, hogy vörösöninneni detektorokkal érzékeli az induló rakéta kifújt gázainak láthatatlan sugárzását. „Vela”, „Transit”, „Saint”, Discoverer”, „Big Bird” •—• mind megannyi felderítő mesterséges hold, amelyet az Egyesült Államok sok más típussal együtt elsősorban hírszerzési célokkal tervezett, gyártott, vezérelt föld körüli pályára. Tevékenységük nemzetközi jogi sajátossága, hogy a nemzetközinek elismert világűrből tevékenykednek, de megfigyelésük tárgya nemzeti terület és az azon elhelyezett tárgyak, berendezések, illetve az onnan kiinduló különböző aktivitás. * Francis Harry Powers már idézett vádiratában ez áll: „Amerikai repülőgépeknek a Szovjetunió légterébe való ismételt behatolásai kirívó megsértését jelentik a nemzetközi jog azon általánosan elismert elvének, amely rögzíti minden állam teljes és kizárólagos szuverenitását a területe fölötti légtér viszonylatában.” A vádirat ezután felsorolja, hogy ezt az elvet megerősítette a légi közlekedés szabályozásáról 1919. október 13-án megkötött párizsi egyezmény, a számos amerikai állam csatlakozásával létrejött 1928-as havannai egyezmény, továbbá a nemzetközi polgári légiforgalomról kötött 1944. december 7-i chicagói egyezmény 1. cikke. Rögzítette ezt az elvet az amerikai és a szovjet törvényhozás is, így az Egyesült Államok Kongresszusának a légi kereskedelemről 1926-ban és a polgári légi forgalomról 1938-ban hozott törvénye, valamint az 1935-ben elfogadott szovjet Légügyi Törvénykönyv 1. cikke. A Haraszti György szerkesztette Nemzetközi jog13 a légitérrel foglalkozó fejezetében rámutat: „Sokáig az a nézet uralkodott, hogy a légitér éppen úgy, mint a nyílt tenger, mindenki által szabadon használható. Más nézetek szerint a légitér egy része — ugyanúgy, mint a parti tenger — az állam területéhez tartozik, amennyiben alatta államterület van. A kérdésnek az első világháború adott különös jelentőséget, amikor végleg bizonyossá vált, hogy az állami szuverenitás a levegőből is megsérthető, s ennélfogva indokolt, hogy az állam területi felségjoga a légitérre is kiterjedjen. Ma már általánosan elfogadott a nemzetközi jog elméletében és gyakorlatában, hogy a légitér bizonyos magasságig mindig osztozik az alatta fekvő terület jogi sorsában.” A magyar szerzők is hivatkoznak a chicagói nemzetközi egyezményre, amely egyebek között kimondja, hogy az állam légterébe idegen katonai repülőgépek csak külön államközi megállapodás vagy esetenként kiadott engedély alapján repülhetnek be. „Nem menetrendszerű polgári repülőgépek előzetes engedély nélkül is átszelhetik az állam légiterét, de az állam ilyenkor megkövetelheti, hogy a gép a területén leszálljon.” Ezzel magyarázható, hogy amerikai részről az 1960. májusi U—2-es eset kapcsán miért hangoztatták oly kétségbeesetten, hogy egy „kutató szerv”, a NASA állományába sorolt „fegyvertelen” repülőgépről volt szó, szovjet részről viszont éppen ezért volt io
