Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 1. szám - SZEMLE - Halász György: Változások Japán ázsiai politikájában
2. így ismerje el Tajvant Kína integráns részének, 3. mondja fel a japán—tajvani béke- szerződést. A hosszú alkudozások során Tokió végül is elfogadta a pekingi követeléseket, és Tanaka Kakuei miniszterelnök (Ohira Maszajosi akkori külügyminiszter társaságában) 1972 szeptemberében Kínába látogatott. Az elfogadott közös közlemény felfüggesztette a két ország közötti hadiállapotot, és intézkedett a diplomáciai kapcsolatok felvételéről. A tajvani kérdésben Tokió magáévá tette az úgynevezett kanadai formulát. Eszerint a közös közleményben Kína megerősítette, hogy „Tajvan a KNK területének elidegeníthetetlen részét alkotja”, és Japán kijelentette: „ezt az álláspontot teljes mértékben megérti és tiszteletben tartja”. Kína lemondott a japán háborús jóvátételre támasztott igényéről; a hetedik cikk leszögezte, hogy „sem Kína, sem Japán nem tart igényt hegemóniára az ázsiai—csendes-óceáni térségben, s mindkét ország szembeszáll más országok vagy államcsoportok ilyen hegemónia megteremtésére irányuló törekvéseivel”. A nyolcadik cikk pedig előirányozta, hogy a japán és a kínai kormány tárgyalásokat kezd a béke- és barátsági szerződés megkötéséről.9 A szerződés — két gépelt oldal terjedelmű dokumentum — kidolgozása hat évig húzódott — a japán—kínai közlemény szavait ismétlő hegemóniaellenes záradék miatt. A látszólagos ellentmondást a kínai szándékok leplezetlenné válása magyarázza. A hegemóniaellenes záradékhoz hasonló megfogalmazást tartalmaz az 1972-es amerikai—kínai csúcstalálkozóról kiadott sanghaji kommüniké, az 1972. májusi szovjet—amerikai csúcs- találkozó alapdokumentumának, a kapcsolatok elveit rögzítő nyilatkozatnak 11. pontja is. A Szovjetunió által 1978 januárjában javasolt szovjet—japán jószomszédsági és együttműködési szerződés tervezetének 12. cikkében szintén megtalálható a következő megállapítás: „A Szovjetunió és Japán saját részéről nem lép fel olyan követeléssel, de nem is ismer el senki részéről sem olyan igényt, amely különleges jogokat, elsőbbséget biztosítana bárkinek a világ ügyeit illetően, beleértve az olyan igényt is, amely uralkodó pozíciók megszerzésére irányul Ázsiában vagy a távol-keleti térségben.”10 A japán—kínai békeszerződés hegemóniaellenes tétele azért gyökeresen más értelmű, mivel a pekingi vezetés a kétoldalú tárgyalások során világosan kifejezésre juttatta, hogy a Szovjetuniót tartja a hegemóniára törekvő nagyhatalomnak. Ez a megállapítás ilyen formában került be a KKP XI. kongresszusán módosított szervezeti szabályzatba is. A japán kormányok éppen ezért sokáig óvakodtak attól, hogy elfogadják a megfogalmazás kínai változatát. Döntő szerepe volt ebben a Kínától és a Szovjetuniótól való „egyenlő távolságtartás” diplomáciájának, amely reálisan számot vet azzal a ténnyel, hogy a 130 milliárd dolláros összeget meghaladó külkereskedelem (melyen keresztül a BNT-nek csaknem egynegyede realizálódik) létfontosságú a nyersanyagokkal nem rendelkező szigetország számára, és a Szovjetunió — a szovjet Távol-Kelet, Szibéria — stabil, komplementáris piacot jelenthet. A dinamikusan bővülő szovjet—japán kereskedelem volumene 1971—1976 között meghaladta a 10 milliárd dollárt is. A japán—kínai tárgyalások ideje alatt a szovjet fél több ízben kifejezte készségét a kölcsönösen előnyös kapcsolatok fejlesztésére, ugyanakkor erélyes hangú nyilatkozatokban hívta fel a figyelmet a tervezett békeszerződés veszélyes jellegére. Az SZKP XXV. kongresszusán a KB 84
