Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 1. szám - SZEMLE - Halász György: Változások Japán ázsiai politikájában
számítva — érthető gyanakvással figyelik a remilitarizációs törekvéseket, amelyek ily módon nehezítik az általános célkitűzésként elfogadott nanshint, a Déllel való újszerű, szorosabb kapcsolatok kiépítésének japán szándékát. Ezt szemléletesen tükrözték Tanaka Kakuei kormányfő 1974-es, Japán-ellenes tüntetésekbe, botrányokba torkolló délkeletázsiai útja. Az ázsiai kapcsolatépítés újszerű megközelítésének két szembetűnő, hatásaiban messze mutató tényezője emelhető ki: az 1978. augusztus 12-én aláírt japán—kínai béke- és barátsági szerződés, valamint a Fukuda Takeo kormányfő által Manilában 1977. augusztus 18-án meghirdetett, ún. Fukuda-dokirína. Bár az utóbbi Japán általános délkelet-ázsiai célkitűzéseit fogalmazta meg, az egy évvel később kötött szerződés története és tartalma plasztikusakban mutatja a japán vonalvezetés változásának jellegét és hatalmi vonatkozásait. Béke- és barátsági szerződés Kínával — az együttműködés mozgatórugói és korlátái A népi Kína megalakulása után egészen 1972-ig Tokiónak nem volt hivatalos viszonya Pekinggel. A japán kormányokat kielégítette az a tény, hogy a kereskedelem és a politika különválasztásának elve, a s^eikei bunri alapján virágzó gazdasági kapcsolatokat építhettek ki Kínával a kényes tajvani kérdés bolygatása nélkül. Az árucsere-forgalom volumene ebben az időszakban évi egymilliárd dollár körül volt, vagyis Kína — diplomáciai kapcsolatok nélkül is — az Egyesült Államok után Japán második számú partnere volt. A kereskedelem két csatornán zajlott: az úgynevezett baráti társaságok vonalán és a Liao—Takaszaki egyezmény révén. Az első forma CsouEn-laj négy elve szerint valósulhatott meg, vagyis Kína csak olyan cégekkel kereskedhetett, amelyek 1. nem eszközöltek nagyarányú befektetést Tajvanon és Dél-Koreában, 2. nem támogatták „a tajvani hódító törekvéseket”, 3. nem építettek ki szoros kapcsolatokat amerikai vállalatokkal, 4. nem szállítottak fegyvert Indokínába. A japán monopóliumok, amelyek bepiszkították a kezüket több ponttal kapcsolatban is, általában külön leányvállalatokat létesítettek a kínai kapcsolatok céljaira. Peking- ben természetesen tisztában voltak ezzel, ám a két ország viszonyára jellemzően a rendszer minden zökkenő nélkül működhetett. A második csatorna 1962-ben nyílt meg, amikor Takaszaki, a legnagyobb japán halászati vállalkozó és Liao Cseng-csi, az Afroázsiai Szolidaritási Bizottság kínai tagozatának elnöke rögzítette, hogy a két fővárosban kölcsönösen irodákat nyitnak és évi 100 millió dolláros forgalmat bonyolítanak le. Japán politikusok érezték ugyan a helyzet visszás, paradox voltát—de a nagy forgalom nyugtatólag hatott. A pekingi Nixon-látogatás bejelentése, majd a kínai ENSZ-tag- ság azonban szétrobbantotta ezt a kényelmes szituációt. Bonyolította a helyzetet, hogy Kína ekkor ügyesen kihasználta politikai lépéselőnyét, és zsaroló hallgatással fogadta a japán közeledési kísérleteket, sőt a pekingi sajtóban Szato Eiszaku akkori kormányfő „első számú ellenséggé” lépett elő. Peking három feltételt fűzött a viszony normalizálásához: 1. Japán ismerje el a KNK kormányát Kína egyetlen törvényes kormányának, 83
