Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)

1979 / 1. szám - SZEMLE - Halász György: Változások Japán ázsiai politikájában

gyobb szerepet akarnak játszani, de maguk sem tudják pontosan, mit... Az országnak nincs világosan kiforrott, földrajzilag meghatározható külpolitikai célrendszere az alkotó szerepre.”5

Masashi Nishihara, a Japán Nemzetvédelmi Akadémia professzora szerint a közel három évtizeden át követett Joshida-doktrína három, olykor egymással ellentmondásba kerülő elvet követett:

1. gazdasági diplomácia (ez lényegét tekintve már az 1868-as Meidzsi-restauráció óta hagyományos cél);

2. az ázsiai pozíciók kiépítése (amelyhez nagyban hozzájárultak a háborús jóvátételek);

3. az ENSZ szilárdítása és Japán státusának erősítése a nemzetközi közösségben.

Az elvek konfliktusmentes realizálása érdekében dolgozták ki a megvalósítást segítő

,,munka-alapelveket”, amelyek öt pontban összegezhetők: 1. a külföldi piacok bővítése, 2. a minimálisnál nagyobb védelmi költségek kerülése, 3. óvakodás a nemzetközi politikai konfliktusba való belekeveredéstől, 4. az erőszak alkalmazásának mellőzése viszály esetén, 5. a fennálló vagy lehetséges nemzetközi feszültségek diplomáciai eszközökkel való csökkentése.6

Masashi szerint Japán napjainkban is fenntartja ugyan az általános elveket, de három munka-alapelv felülvizsgálatára kényszerül. A külföldi gazdasági terjeszkedés egyre nagyobb akadályokba ütközik, és bár a „gazdasági diplomácia” továbbra is a japán külpolitika igen lényeges aspektusa marad, a hangsúly a gazdasági kötődés alapjainak megszilárdítására tevődik. Ez azonban elsősorban a fejlett tőkés országokkal kiépített kapcsolatokat érinti; az ázsiai térségben az expanzió és a diverzifikálás a cél. (Ez szintén változás Joshida elképzeléseihez képest. A kormányfő 1954-ben, délkelet-ázsiai útjáról visszatérve ugyanis azt a következtetést vonta le, hogy „gazdag emberekkel kell kereskedni, lehetetlenség a kereskedelem koldusokkal”.7)

Tokió emellett „a Koreai-félszigeten fennálló feszültségre” és a „szovjet haditengerészet növekedésére” hivatkozva számottevően növeli a fegyverkezési kiadásokat. Az igazi cél valójában az, hogy kiegészítsék a katonai tényezővel a japán—amerikai biztonsági szerződésnek alárendelt politikai szerepnövelést, illetve — Harold Brown szavaival — hogy „szorosabbá tegyék a japán—amerikai védelmi együttműködést”. (Ez a második és a harmadik munka-alapelvet egyaránt érinti.)

Az elképzelésrendszer felülvizsgálata különösen ennek a kérdésnek a kapcsán szítja a vitát Japánban. Maga a jelenleg megvalósuló „negyedik ötéves védelmi terv” is elismeri, hogy „kicsi az esélye a Japán elleni nagy fegyveres agressziónak”, és ezt megerősíti az 1978-as „védelmi fehér könyv” is, hozzátéve, hogy „a nagy országok közötti nyílt konfliktus vagy a katonai hatalom teljes felhasználása szigorúan visszafogott”.8 Az 1946-os békealkotmány pedig leszögezte, hogy „a japán nép ... sohasem hoz létre szárazföldi, tengeri és légierőt vagy bármilyen más háborús potenciált és az állam hadviselési jogát sem ismeri el”.

Vitára ad okot az is, lehet-e szó az ázsiai politikai szerepvállalás katonai erősítéséről olyan körülmények között, amikor a délkelet-ázsiai fejlődő országok — Kínát nem

82