Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 1. szám - Valki László: Van-e szankciója a nemzetközi jognak?
Ezt a megfogalmazást azonban nem tartom szerencsésnek, tekintettel arra, hogy a köznyelv a szankciónak kizárólag negatív értelmet tulajdonít. A „pontosabb” szóhasználat bevezetése csak akkor célszerű, ha a köznyelv valamely kifejezése téves elvi következtetésekre ad alkalmat. Itt azonban erről nincs szó. A szankció az én értelmezésemben mindenképpen kedvezőtlen következménnyel jár arra nézve, akivel szemben alkalmazzák. Egyebek között meglevő előnyök megvonásában, anyagi vagy más természetű hátrány okozásában, az erre illetékes szerv által kifejezett helytelenítésben, büntető intézkedésben vagy akár közvetlen fizikai (fegyveres) erő alkalmazásában állhat. Ami a szankció és a kényszer viszonyát illeti, egyszerűen arról van szó, hogy valamennyi fenti szankció kényszerítő hatású. Persze nem egyenlő mértékben. Amíg a helytelenítés csak befolyásolja az érintett magatartását, addig a fizikai erő sikeres alkalmazása megfosztja annak lehetőségétől, hogy magatartásának alternatíváit maga szabja meg. A cél tehát a jogi normának megfelelő magatartás kikényszerítése, az eszköz pedig a szankció alkalmazása vagy kilátásba helyezése. A jogelmélet a jogot és a szankciót szorosan összekapcsolja az állam fogalmával. Egyrészt ugyanis történetileg az állam létrejötte egyben a jog létrejöttét is jelentette, másrészt „az uralkodó osztály törvényerőre emelt akaratát” az állam szervezeti rendszerén belül elkülönült közhatalom hajtatja végre az ellentétes érdekű osztályokkal és általában az állam területén élő egyénekkel, illetve szervezeteikkel. Nincs tehát állam jog és szankció nélkül, nincsen jog állam és szankció nélkül, s az utóbbinak ugyan sokféle változata lehet, de az állami szankciónak valamilyen formában mindig előfeltétele a jogi normarendszer létezése. Az egyik tehát feltételezi a másik kettőt, csak a másikra, illetőleg a harmadikra tekintettel funkcionálhat. Éppen az állam által alkalmazott kényszer különbözteti meg a jogi normát bármilyen más (erkölcsi, vallási stb.) normától. Minden normának van szankciója, de csak a jogi norma végrehajtását lehet állami kényszerintézkedésekkel biztosítani. Az elmondottakból következik, hogy a belső jog keletkezésében és végrehajtásában egyaránt magán viseli a hierarchia ismérveit. A belső jog keletkezése egy döntéshozatali folyamat befejező része, amelynek során az állam központi szervei döntéseiket specifikus formába öntik, és lényegében parancsként közlik az érintettekkel. Igaz ugyan, hogy az így keletkezett jog egy része maguknak a központi szerveknek egymáshoz való viszonyát is szabályozza, az állam jogrendszerének egészére nézve azonban a hierarchikus, alá-fölé- rendeltségi viszony a meghatározó. A belső jogon keresztül egyesek szabályozzák mások életviszonyait, részben függetlenül attól, hogy a szabályozást helyesléssel fogadják vagy sem. A legdemokratikusabb módon született döntések sem válthatják ki minden osztály, réteg, csoport és egyén helyeslését. Ennek okai rendkívül szerteágazóak. Közülük az általunk vizsgált kérdés szempontjából mindenekelőtt azok az érdekellentétek érdemelnek figyelmet, amelyek az uralmon levő osztály és a többi osztály között állnak fenn. De szerepet játszanak azok is, amelyek az uralkodó osztály hatalmat gyakorló csoportjai és mindazon tagjai között jönnek létre, akik nem tartoznak e csoportokhoz. (Ez utóbbiak esetleg nem ismerik fel általános osztályérdekeiket, illetve specifikus csoport- és egyéni érdekeiket az alapvető osztályérdek fölé helyezik.) Ilyen érdekellentétek közepette a jog53
