Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 1. szám - Valki László: Van-e szankciója a nemzetközi jognak?
rendszer érvényesülése csak központi kényszereszközökkel biztosítható. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy a kényszereszközök alkalmazásának kizárólag ekkor van helye, sőt egy politikailag konszolidált társadalomban az ilyen irányú kényszer voltaképpen alig észlelhető; a figyelem középpontjába éppen az egyéb társadalmi okokra visszavezethető jogsértések elleni küzdelem kerül. A lényeg azonban tárgyunk vonatkozásában abban van, hogy a belső jogban az egyének sohasem szabályozhatják saját életviszonyukat, ezt mindig mások teszik meg helyettük, és mások gondoskodnak a jogszabályok végrehajtatásáról is. Ezzel elérkeztünk az első olyan mozzanathoz, amely miatt a nemzetközi jog egyes intézményeinek — így szankciórendszerének — funkcionálása nem állítható párhuzamba a belső jogéval. A nemzetközi jogban ugyanis lényegileg kizárt mindenfajta hierarchia, mind a jogalkotás, mind a jogalkalmazás terén. A nemzetközi kapcsolatok szuverén államok kapcsolatai, olyanoké, amelyek mellérendeltségi és nem alá-fölérendeltségi viszonyban vannak egymással. A jogot kizárólag maguk az államok hozzák létre, akár közvetlenül, akár szervezeteiken keresztül. Egyetlen államot sem kötelezhet olyan jogi norma, amelyhez valamilyen formában ne adta volna beleegyezését, s elvileg egyetlen államnak sem kell elfogadnia olyan normát, amely érdekeivel ellentétes lenne. Következésképp — és ugyancsak elvileg — nem jöhet létre olyan norma, amely csak egyes államok érdekeit szolgálná, míg másokét nem. A nemzetközi jog normáit tehát nem egyesek hozzák létre mások viszonyainak szabályozására, hanem az érdekeltek, saját viszonyaik rendezésére. Míg tehát a belső jogtan a döntést hozók (jogalkotók) és a döntések által kötelezettek köre különbözik, addig a nemzetközi jogban azonos. Ez a megállapítás aligha eredeti, mégis hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla. A belső és a nemzetközi norma formális hasonlósága és azonos módon kötelező volta miatt gyakran eltekintünk attól, hogy létrejöttük módja lényegileg különböző, holott ebből alapvető tartalmi eltérések adódnak. A belső jog ugyanis elvileg és gyakorlatilag nem élvezheti minden érintett jogalany maradéktalan helyeslését, s így nem számíthat a teljesen önkéntes jogkövetésre, a nemzetközi jog viszont elvileg igen. Gyakorlatilag persze a nemzetközi jogban sem ennyire egyszerű a helyzet, hiszen a normák egy része valójában nem tükröz azonos érdekeket. Vannak ugyanis olyan normák, amelyek létrehozását sohasem előzte meg konszenzus. Vagy azért, mert külső kényszer hatására jöttek létre, vagy azért, mert valamely fél részéről az egyetértés kifejezése csak rövid távú taktikai célokat szolgált. Más normák esetében a konszenzus az elfogadáskor még fennállott, később azonban a részt vevő államokon belül végbement társadalmi, gazdasági, politikai változások következtében megszűnt. Különösen jól érzékelhető ez a társadalmi forradalmak győzelme után, de sokkal csekélyebb jelentőségű változások is eredményezhetik a konszenzus megszűnését. Végül vannak olyan normák, amelyek tekintetében ugyan a konszenzus „általában” fennáll, csak éppen adott időpontban és konkrét helyzetekben ideiglenesen „felfüggesztődik”. Ennek ellenére azonban a nemzetközi jogban — ha a normák összességét vesszük alapul — az önkéntes, kényszer- mentes jogkövetés esélyei lényegesen jobbak, mint ahogyan erre a lapok címoldalán közölt konfliktus-hírekből következtetni lehet. Nem szabad megfeledkezni egyébként arról sem, hogy a nemzetközi jognak rész54
